HETI HADÍSZ – Kik a szunnita hadíszok hagyományozói? Az első generáció I.

0
61

HETI HADÍSZ – Kik a szunnita hadíszok hagyományozói? Az első generáció I.


A sorozat következő részeiben a szunnita hadíszokkal foglalkozom.

Mivel a hadíszok hitelessége elsősorban a hagyományozók hitelességén múlik, nagyon fontos beszélni arról, hogy kik is ezek a hagyományozók. A hadíszok kialakulásához feltétlenül szükséges volt a szemtanúk és hagyományozók láncolata, azaz az első generáció. Ahhoz, hogy az iszlámból az legyen, ami most, elengedhetetlenül szükséges volt az első néhány generáció szellemi munkája. Az isznád egyik végén állnak azok a hagyományozók, akik szemtanúi voltak a Próféta működésének.

Szahába, társak, a szemtanúk generációja (الصحابة)

Többféle meghatározás létezik, hogy a szunnita iszlám kit tekint ebbe a kategóriába tartozónak. A legáltalánosabb definíció szerint minden muszlim társ, aki szemtanúja volt Mohamed tevékenységének és muszlimként halt meg, azaz azok tartoznak ide, akik valamilyen formában benne voltak a tanítványi körben: a családtagok, írnokok, követők, akik bár egyszer látták és hallották a Prófétát. Nem telik el sok idő, hogy a társak életének kutatása, az életrajzi adataik összegyűjtése – a hagyományozás folyamata miatt – igen fontossá váljék. Az egész másodlagos hagyomány építménye ugyanis elsősorban az ő tekintélyükre épül, ők azok, akik a hadíszokban közvetítik a Próféta kijelentéseit, a kijelentés körülményeit és a cselekedeteket.

Más kutatók viszont úgy érvelnek, hogy csak azok tartoznak a társakhoz, akik hosszabb és mélyebb kapcsolatban álltak a Prófétával, részt vettek a magázíkon (hadjáratokon) és az iszlám terjesztésében. Ez a különbségtétel azért fontos, mert a hitelesség kérdésében különbséget kell tenni azok között, akik a kezdetektől vagy legalább a hidzsrától Mohamed mellett vannak, és azok között, akik Mekka elfoglalásakor lesznek muszlimok, nem sokkal a Próféta halála előtt, úgy, hogy addig az ellenségei. Ez a tény később az Omajjád-dinasztia kapcsán több problémát is okoz, Muávijja ugyanis, az ötödik kalifa, az Omajjád-dinasztia megalapítója pontosan ilyen, Mekkában betért muszlim, ami a hagyomány gondozói szemében jelentősen rontja a hagyományozói képességeit. Arról nem is beszélve, hogy Muávijja apja, Abú Szufján, a Próféta legerősebb ellensége Mekkában. De arról, hogy ki, milyen rangot képvisel a hagyományozók között, még később lesz szó.

A Korán három típusú társat különböztet meg:

a. asz-szábiqúnal-avvalún (السابقون الأولون): Ők azok, akik kezdettől fogva Mohamed mellett voltak, részt vettek a badri csatában (624), és végigélték az iszlám kialakulását. Két alkategóriára oszthatók:

– al-muhádzsirún (المهاجرون): Ők azok, akik Mohameddel együtt elvégezték a hidzsrát, azaz kivándoroltak Mekkából Medinába. A leghíresebb ’kivándorlók’: az első négy kalifa, akiket rasídún, azaz igaz kalifáknak is hívnak a szunniták, azaz Abú Bakr, Omár, Uszmán, Ali és az első müezzin, Bilál.

– al-anszár (الأنصار): Ők a medinai segítők, akik kezdettől fogva a Próféta mellett voltak. Ide tartozik például Ubaj ibn Ka’b, a Korán első szerkesztői és Abú Bakr tanácsadói közé tartozik.

b. al-kubbár (الكبار): Ők azok, akik a mekkai győzelem előtt (627/5) muszlimmá lettek, és a Prófétával együtt harcoltak. Leginkább azokra vonatkozik, akik ott voltak a hudajbijjai csatában.

c. anfaqú min ba’du vaqatalú (أنفقوا من بعد وقتلوا): Ez a csoport Mekka bevétele után csatlakozott a Prófétához és az iszlámhoz, azaz kezdetben szemben álltak Mohameddel, de a mekkai győzelem után a Próféta megbocsátott nekik, és felvették az iszlámot. Ide tartozik a már említett Muávijja is, akinek az őszinte betérését végig megkérdőjelezték, és ami hozzájárult ahhoz, hogy az Omajjád-dinasztia tagjait nem tekintették vallási szempontból hiteles kalifáknak.A társak neve mellé általában odateszik az „Isten legyen vele elégedett” (رضي الله عنه radíal-láhu ’anhu) kifejezést.

A legtöbb hadíszban szerepel is ez a félmondat, hogy ’hallottam XY-t, azaz egy szemtanút, aki azt mondta’, majd következik a matn, a tartalom, hogy abban az adott helyzetben a Próféta mit mondott vagy csinált, vagy mi volt a szokás. Például a mut’a házassághoz kapcsolódó egyik hadísz a következőképp néz ki:

Muszlim 3410 (a szerző fordítása) – Hagyományozta Muhammad b. Abdullah b. Numajr al-Hammadáni; továbbá hagyományozta az apám, Vaki’ és ibn Bisr, Iszmá’ílra hivatkozva, aki Qajszra hivatkozik, aki azt mondta: Hallottam Abdullahot (szemtanú – a szerk.), aki azt mondta:

Hadjáraton voltunk Isten Küldöttével (Isten tegye áldottá és adjon neki üdvösséget), és nem voltak velünk nők; azt mondtuk neki: vajon heréljük ki magunkat (alá nasztakhszi)? Először megtiltotta, azután megengedte nekünk, hogy elvegyük feleségül a nőt egy öltözetért cserébe, és azután recitálta Abdullah: “Ó, ti, akik hisztek, ne tiltsátok meg azokat a jó dolgokat, melyeket az Isten törvényessé tett a számotokra, és ezzel ne sértsétek meg azokat, mert az Isten nem szereti a törvénysértőket!” (Az asztal szúrája 5,87; Kármán Marianna fordítása)

Az isznád itt a következő generációkból tevődik össze:
1. a Próféta
2. Abdullah, aki ott volt azon a bizonyos hadjáraton
3. Qajsz, aki Abdullahtól hallotta
4. Iszmá’íl
5. Muhammad b. Abdullah b. Numajr al-Hammadáni, az apám (ti. Muszlim apja), Vaki’ és ibn Bisr.

Itt a kompilátornak két dolgot kell megvizsgálnia: azok, akik a hagyományláncban szerepelnek, mennyire megbízhatók, erre szolgál az ilmur-ridzsál, az emberek tudománya, illetve azt, hogy azok, akik azt állítják, hogy találkoztak egymással, valóban találkoztak-e.

Az ilmur-ridzsál az iszlám tudománytörténet egyik legérdekesebb fejleménye: ezek a könyvek azt vizsgálják, hogy ki, hogyan hagyományozott, és mennyire megbízható a hagyományozásban. Többféle könyvet lehet ide sorolni: al-Bukhárinak a Nagy történelem c. munkáját, ami a társak nemzedékétől al-Bukhári nemzedékéig tartalmaz hagyományozókat, vagy al-Khatíb al-Bagdádi (392/1002-463/1071) munkáit. A hadísztudományi munkák egy része ki van adva, de csak arabul, de olyan könyv is van, amelyik a hat ’kanonikus’ hadíszgyűjtemény hagyományozóit tárgyalja, és csak egyetlen kéziratban van meg, Damaszkuszban.

A mai kutatónak két lehetősége van a hadíszokkal kapcsolatban: vagy elfogadja megbízhatónak a gyűjteményeket, noha tudja, hogy a gyűjtemények kialakulása után hosszas vita folyt az egyes hadíszok hitelességéről, vagy maga is megpróbálja ugyanazt elvégezni minden egyes hadísszal kapcsolatban, azaz utánajárni annak, hogy az egyes hagyományozókról milyen pozitív és negatív vélemények maradtak fent, és ennek alapján dönteni.

A hagyományozókkal kapcsolatban rögtön egy probléma is felmerül, amennyiben ellenőrizni akarjuk az isznád első generációját: az tudniillik, hogy melyik Abdullahról van szó, a szahába listája ugyanis hét Abdullahot tart számon. Ebből a hétből kell megtalálni azt, aki részt vett, vehetett azon a bizonyos hadjáraton, amiről nem tudjuk pontosan, hogy melyik lehet, mert a következő hadíszok legalább kettőről beszélnek: a Khajbár oázis elleniről (629), illetve a Mekka elleniről (629).

Ebből már látható, hogy a hadísztudomány nemcsak annyiból áll, hogy mindenféle matnokat idézgetünk, hanem hosszadalmas kutatómunka áll minden egyes hitelesnek minősített hadísz mögött, és még ez sem garancia semmire, hiszen az utódoknak joga van bizonyítékok alapján a hadísz hitelességét megkérdőjelezni, ahogy például egyes, al-Bukhári gyűjteményében található hadíszokkal is történt. Minden az illető hagyományozók, kompilátorok és a mai tudósok személyes hitelességén múlik: csak az a fatva (iszlámjogi ajánlás) fogadható el hitelesnek, ahol az illető tudós valóban utánajárt ezeknek a problémáknak, pontosan idézi a vonatkozó helyeket és az iszlámjog szellemiségének megfelelő döntést hoz.

Gyöngyösi Csilla, iszlámkutató

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here