ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM – Az iszlám szerepe a romani népek nyugatra vándorlásában

0
502

ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM – Az iszlám szerepe a romani népek nyugatra vándorlásában


Bár egyes Indiából származó domari népcsoportok már az V. század környékén megjelentek Perzsiában, a nagyobb mértékű nyugati irányú migrációs hullám, ami más indiai csoportokkal együtt a romani népcsoportokat is mobilizálta, a VII. század végén és a VIII. század elején veszi kezdetét, vagyis pont abban az időszakban, amikor az iszlám tartósan megveti a lábát az indiai szubkontinensen.

Bár hadifogolyként, rabszolgaként korábban, a szasszanida perzsák vagy a fehér-hunok hódításai során is jelentős számú indiai kerülhetett át Perzsia területére, a létrejövő iszlám államalakulatok azonban több olyan változást is hoztak, amelyek megnyitották az utat a Nyugat felé való vándorlás előtt. Egyrészt a Marokkótól Indiáig terjedő egységes birodalom, illetve kultúrkör lehetőséget nyújtott arra, hogy a népességmozgás immár ne csak háborús okokból (katonák és hadifoglyok mozgása), hanem békés úton is megindulhasson, elsősorban a kereskedelmi utak mentén.

Másrészt az iszlám megjelenése alapjaiban borította fel az indiai kasztrendszer intézményeit, az addig a kasztrendszer kötöttségeibe szorított iszlamizálódó népesség hirtelen egy olyan közegben találta magát, ahol a társadalmi és földrajzi mobilitást nem korlátozták származási akadályok, ugyanakkor a megélhetési, sőt vallási motivációk (pl. a mekkai zarándoklat) kifejezetten erősítették a népesség vándorlását.

Ennek következtében a romani és domari népcsoportok igen gyorsan megjelentek az iszlám civilizációhoz tartozó területeken, kisebb csoportjaik a X. századra Észak-Afrika legnyugatibb pontjára, Marokkóba, sőt az ekkor muszlim fennhatóság alatt álló Hispániába, al-Andalusba is eljutottak (belőlük lettek később, a keresztény hódítást követően a gitanók). A népesség Mediterraneumban való megjelenéséről természetesen a keresztény források is beszámolnak. Arról, hogy a bizánciak által “atsziganosznak” – kitaszítottnak nevezett csoportok megjelentek a birodalom határterületein, a IX. század első felétől vannak forrásaink. Ugyanakkor nagyon érdekes a bizánci szóhasználat etimológiája. Az európai nyelvészet ugyanis – a fogalomból kiindulva – a középkori hagyományok alapján a cigány elnevezést konzekvensen valamilyen dehonesztáló jelentéssel párosította. Ugyanakkor ez az Európa-centrikus megközelítés nem veszi figyelembe a görög területtől keletre eső nyelvi párhuzamok meglétét. Közép-Ázsiában ugyanis számos olyan népcsoport található a mai napig is, amelynek gyökerei az indiai szubkontinensről való elvándorlásra utalnak vissza. E csoportok nevei részben mesterségre utaló elnevezések (pl. ahangari – ‘kovács’, luri, luṭi, tušmāl – ‘zenész’), másrészt származási helyre utalnak, mint például a Perzsiában a romani és domari csoportokra általában alkalmazott “khowli”, azaz kabuli elnevezés is.

A “cigány” kifejezés etimológiája szempontjából ugyanakkor a leglényegesebbek a régi Nagy-Perzsia, a mai Irán és Azerbajdzsán területén élő “čegini” és “čingāna” elnevezések, amelyek szintén egy-egy indiai szubkontinensről származó népcsoport elnevezései. A név jelentése pedig semmi mást nem jelöl, mint azt, hogy az illető ‘Cingar városából való’.

Ilyen módon a cigány elnevezés etimológiailag egyáltalán nem dehonesztáló, még csak nem is külső elnevezésként jelenik meg, hanem egyszerűen a Közép-Ázsiában élő számos romani és domari népcsoport egyikének származási helyét jelölte. A bizánci források valószínűleg ezt az elnevezést hallották félre, és értelmezték saját fogalmi készletükben.
A romani népesség ugyanakkor egészen a XIII. századig csak szórványosan jelent meg Európa keresztény országaiban. Ez végül több hullámban, valamilyen, az iszlám világgal kapcsolatos krízis kapcsán történt meg. Az első ilyen jelentősebb bevándorlási hullám a XIII. században a mongol hódítás idejére tehető, amikor a mongol invázió elől, az összeomló iszlám civilizációból számos romani nemzetség menekült az európai kontinensre. E népesség európai, és egyben magyarországi megjelenésének egyik írásos nyoma, hogy az Árpád-kori oklevelek között a XIII. századtól datálhatók a Cigány mint családnév első említései erdélyi területeken, illetve Északkelet-Magyarországon.

A betelepülés második hulláma az Oszmán Birodalom terjeszkedésének időszakára esik. Egyrészt, a korábban Bizánc területére vándorolt, időközben kereszténnyé lett romani népesség a török elől menekülve kezdett el északra húzódni, másrészt a törökök balkáni megjelenésével jelentős létszámú új, a Közel-Keletről érkező romani és domari népesség jelent meg a Balkánon.

Az iszlám világban Irántól Marokkóig ma is megtalálhatóak a domari és romani nyelvek valamely változatát beszélő közösségek, népcsoportok, hol szinte teljes egészében asszimilálódva a környező népekhez, hol megőrizve sajátos kultúrájukat, szokásrendszerüket, sajátos funkciókat betöltve az adott társadalmakban.

Káldos János, szociológus

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here