REAKCIÓ – Maróth Miklós esete az egymilliárd bevándorlóval – Fiatal kutatók válasza Maróth Miklós interjújára

0
271

REAKCIÓ – Maróth Miklós esete az egymilliárd bevándorlóval – Fiatal kutatók válasza Maróth Miklós interjújára

A hét elején jelent meg egy interjú Maróth Miklós akadémikussal a Magyar Idők oldalain. Ez az írás sokban hasonlít a már korábban megjelent „Maróth-nyilatkozatokra” a „migráns-helyzettel” és a „muszlimok elárasztják Európát” témával kapcsolatban. Az írás annyiban érdekes számunkra, hogy sem társadalomtudósként, sem menekülteket kutató szakemberként, sem pedig orientalistaként nem tudjuk értékelni ezt a cikket.

Hogy az elején kezdjük, az első tudománytalan megjegyzés már maga a cím: Lehetetlen a muszlimok integrálása – Egymilliárd iszlám bevándorlóra számíthatunk 2050-ig. Egymilliárd bevándorlót vizionálni egy olyan területről, amelynek népessége most 550 millió fő (Közel-Kelet és Közép-Kelet), és amelynek népessége a járványokkal, háborúkkal, elvándorlással nem számoló modellek szerint 2050-re is legfeljebb 350-400 millió fővel fog nőni, nem igen magyarázható semmilyen tudományos vagy szakmai érvvel. Nemhogy irreális vagy téves becslés, hanem egyszerűen ellentmond a legelemibb matematikának is.

Az interjú egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudja sem szakmailag, sem tudományosan megfelelően kezelni azt a réteget, melyet bevándorlóknak nevez. Egyáltalán egyenlőségjelet tehetünk-e bevándorlók és menekültek közé, ahogy a cikk teszi. Hiszen egy bevándorló a jobb élet reményében hagyja el országát (őket szokták a médiában helytelenül gazdasági menekülteknek / bevándorlóknak / migránsoknak nevezni), míg a menekült az életét mentve olyan területeken kíván ideiglenesen letelepedni, ahol vannak kapcsolatai: családi, baráti vagy szerencsés esetben munkakapcsolatai, de minden vágya az, hogy hazatérhessen, és újjáépíthesse romokban álló országát. Ha Maróth Miklós beszélt volna akár egy szíriai menekülttel is, akkor tisztában lenne a különbséggel. Azok a muszlim „bevándorlók”, akik tehát Afrikából vagy a Közel-Keletről érkeznek helyes szóhasználattal menekültek, a legtöbb esetben háborúk vagy szétzilált politikai rendszerek elől az életüket menteni kívánó emberek. Sok esetben olyan háborúk elől, amelyek kirobbanásában, eszkalálódásában nem kerülhető meg akár a nyugati hatalmak felelőssége sem.

Ami mindezek mellett az egyik legironikusabb az akadémikus aggodalmában, hogy azok a bevándorlók, akik gazdasági érdekből jönnek Európába, elsősorban Afrikából vagy a karibi térségből, nem pedig háborús területekről, ráadásul főként keresztényként érkeznek Európába. Ők többségükben valóban gazdasági bevándorlók.

A két nagy kategóriából pedig még számos más marad ki, mint például a politikai menekültek, a családi konfliktusok elől vagy éppen a környezeti katasztrófa által sújtott területekről menekülők. Tehát semmiképp sem lehet a menekülteket vagy bevándorlókat egységes, homogén társaságként kezelni.

A szakmai tapasztalatlanságot mutatja az is, ahogy Maróth Miklós a magyar sajtóban különböző negatív magyarázatokkal megindokolt személyes iratok elvesztésével vagy dugdosásával vádolt bevándorlókra hivatkozik. Az első probléma ezzel az, hogy ha leég a házam, meghal a gyermekem, a feleségem, az anyám, az apám, a barátaim, és még sorolhatnám, akkor valószínűleg nem rohanok el a helyi rendőrkapitányság leégett épületébe új iratokat csináltatni, hogy az európai normáknak megfelelően meneküljek el az első számomra megbízható ismerősömhöz Európába. Ha mégis kabát volt rajtam, s nem pizsama, amikor bombáztak, és nálam vannak az irataim, akkor még két lehetőség áll fenn. Az egyik az, hogy például meglehetősen veszélyes Szíriából Európába érkezni valós papírokkal, valódi névvel úgy, hogy az országból mindenki menekül: van, aki Aszad elől, van, aki azért, mert Aszad oldalán állt, de a felkelők által irányított területeken él, van, aki azért mert kurd, van, aki azért mert a kurdok üldözték el, van, aki azért, mert az ISIS vadászik rá, és vannak, igen, vannak olyanok, akik – név szerint – a menekültek között levő ellenségeikre vadásznak. A másik ok, hogy a menekülteket általában a céljuk előtt elfogják, és ha nem semmisültek meg az irataik, akkor regisztrálják egy olyan országban (pl. Görögország), ahol minimális esélyei sincsenek egy új élet elkezdésére. Így mikor továbbállnak, egyrészt már nincs szükségük a görög irataikra, másrészt a schengeni országok közül az olyan meleg fogadtatást nyújtó országokban, mint pl. hazánkban regisztrált menekültek ujjlenyomataikat eltüntetve, papírjaikat elszórva próbálnak az újabb szörnyűségek elől továbbmenekülni.

Az az állítás, hogy a menekültek Európába érkezésének „nem a háború az oka […]. A háború csak lehetővé tette, hogy meneküljenek. Az ok igazából gazdasági. A Közel-Kelet nem képes eltartani a népességrobbanás miatt rendkívüli nagyságúra megnőtt lakosságszámot”, arra enged következtetni, hogy szakmai elhivatottsága ellenére nincs tisztában azzal, hogy milyen politikai események zajlottak le a Közel-Keleten az elmúlt jó harminc évben, de hogy az elmúlt 5-6 évben és most mi történik, azt biztosan nem is sejti.

Maróth Miklós azt mondja, hogy a menekültek és a bevándorlók: „olyan emberek, akik a nyelvi korlátok és a műveltségbeli hiányok miatt nem képesek fölvenni a befogadó országok kultúráját.” Abban az esetben, ha menekültekről, méghozzá muszlim menekültekről beszélünk, akkor Maróth e tekintetben nem vesz tudomást a Közel-Keleten az elmúlt negyven-ötven évben végbement oktatási boomról, amelynek köszönhetően pl. a Szíriából érkező fiatal korosztályok tagjainak többsége már rendelkezik legalább középfokú, de sokszor felsőfokú végzettséggel.

Ha a saját házunk portáján nézünk körbe, akkor a képzettséggel nem rendelkező menekültek vagy bevándorlók viszont nem kapják meg a megfelelő segítséget az állami szervezettől. Nincs nyelvoktatás, nincs szakmai továbbképzési lehetőség, egy bizonyos kor felett nem tudnak már iskolába járni. Ennek következtében gyakorlatilag automatikusan az európai társadalmak underclass rétegeibe fognak csatlakozni, és az iskolákból, munkaerőpiacról kiszorult “őslakos” európaiakhoz hasonlóan ők is felveszik az underclass szubkultúra vonásait. De hogy az összes menekült és bevándorló, kategorikusan és leszármazottaira nézve is determináltan társadalmi hulladék lenne, erre már a Napi iszlám is több cikkében reagált.

Ennek fényében olvasni ezeket a sorokat, ismét erős túlzás: „Párhuzamos társadalmakat hoznak létre, és az iskolarendszerből is ők buknak ki elsősorban, mivel a kibocsátó országok olyan rétegeiből érkeznek, amelyek nem a legtehetségesebbek. […] Bizonyos országokban a statisztikai adatok azt mutatják, hogy az iskolákból kibukott gyermekek 80 százalékát a bevándorló hátterű családok adják.” Az európai oktatásban tanuló az első és második generációs bevándorlók iskolai teljesítményének összehasonlítása (PISA teszt, felsőoktatásban résztvevők aránya) cáfolja Maróth azon állítását, miszerint a “második generáció” még kevésbé tud beilleszkedni, mint az első. Európa összes országában egyértelmű tendencia, hogy a másodgenerációs migráns diákok iskolai teljesítménye jobb, mint az első generációsoké. Az, hogy az iskolai rendszer milyen mértékben képes elősegíteni az integrációt, az változó. Az Egyesült Királyságban például a PISA-tesztek alapján a “migránsságból” adódó hátrány mintegy 80%-a felszámolódik egy generáción belül. Ugyanakkor ez az arány, Svédországban csak 30%-os, Németországban pedig csak 10%. Magyarországot most azért ne említsük, mert az ide érkező migránsok matematikai teljesítménye már az első generációsok esetében is meghaladja a magyar átlagot, és a mi még meglepőbb, hogy a másodgenerációs migránsok már a magyar nyelvi készségek területén is jobban teljesítenek, mint a magyar átlag. (http://www.oecd.org/edu/Untapped%20Skills.pdf) Természetesen ennek ellenére még igaz, hogy vannak, akik kiesnek az oktatási rendszerből, vagy kudarcosan élik meg az integrációs folyamatot, de hogy ez általánosságban jellemző lenne, az tényszerűen hamis állítás.

A rendet és a törvénytiszteletet meg lehet nevezni, mint Európa lényegét, de meglehetősen képmutató dolog úgy tenni, mintha a múlt nyári krízis kapcsán a menekültek lettek volna az egyetlenek, akik a törvényi kereteken kívül cselekedtek. Mit mondjunk akkor arról, amikor európai államok hatóságai Görögországtól Ausztriáig – köztük a magyar fegyveres testületek tagjai is, egyik határtól a másikig vitték ezeket a jog szerint illegálisan itt tartózkodó személyeket, majd a határon átadták a soron következő ország hatóságainak? Mit mondjunk a politikai vezetésről, amely így utasította a fegyveres szerveket? Mit mondjunk arról a félrenézésről, amikor Röszkénél a katonaság és rendőrség jelenléte mellett, a rendőri poszttól kb. 50 méterre, tömegesen folyt az érkezők embercsempészek általi felvétele és tovább-szállítása? Lehet – és jogosan lehet – azt mondani, hogy a tavaly nyári menekültkrízis nagyon súlyos próbája volt az európai értékek, intézmények és jog működésének, de hogy az exlex állapotok kapcsán csak a menekültekre mutogassunk, és kihagyjuk azt, hogy az EU zóna teljes végrehajtórendszere, köztük a politikai és hatósági alrendszerek ex-lex módon működtek, és jogon kívüli megoldásokat alkalmaztak tömeges mértékben, az egyszerűen a legelemibb tények figyelmen kívül hagyása.

Ha eltekintünk az elemzett írás azon hibáitól, melyek jól mutatják, hogy Maróth Miklós nem társadalomtudós, és a menekült kérdésben végképp tapasztalatlan – mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, akkor vizsgáljuk meg az interjút az orientalista oldaláról.

“Az iszlám két részre osztja a világot: a dár al-iszlámra és a dár al-harbra, tehát az iszlám világára és a háború világára. A muzulmán híveknek az életvitelszerű tartózkodást a dár al-harbban nem engedik meg, csak akkor, ha sajátos céljuk van ezzel, például tanulni akarnak. Mihelyst a célt elérték, azonnal haza kellene menniük az iszlám világába, ha nem, akkor kötelességük mindent megtenni azért, hogy a dár al-harbban is az iszlámot juttassák érvényre” – mondja Maróth. Neki, aki könyvet írt az iszlám politikaelméletről (Maróth Miklós, Iszlám és politika-elmélet, Akadémiai, Budapest, 2013), tudnia kellene, hogy az iszlámban nem csak ez a két kategória létezik, és hogy a dár al-harb jelen pillanatban is vita tárgya a jogtudósok között. A csak két kategória tényként kezelése valójában Samuel P. Huntington művében szerepel (Huntington, Samuel P., A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest, 2006, p. 33), és ezt sok más kutató is – hibásan – tényként kezeli, pedig kicsit később maga Huntington is kifejti, hogy a világ kulturális kettéosztása és a Kelet-fogalom mennyire tarthatatlan: „mi közös van a nem-nyugati országokban azon kívül, hogy nem nyugatiak?” (i.m. p. 34). Huntingtont orientalistaként idézni úgy, hogy az illető az arab tudása révén hozzáfér a közvetlen forrásokhoz: meglehetősen tudománytalan. Ugyanakkor Maróth a könyvében sem említi a világ politikai felosztását a dár al-harbra és a dár al-iszlámra, nem véli tudni, hogy a dár al-iszlám és dár al-iszlám dichotómia tulajdonképp Abú Hanifától, a hanafita jogi iskola alapítójától származik, és nem reflektál az Abú Hanífa által leírt kontextusra, mint ahogy arra sem, hogy a két említett fogalom mellett létezik a dár al-ahd (azok a területek, amelyek szövetségben vannak a dár al-iszlámmal), amit ugyan a sáfiita iskola tíz évben maximál, de más jogi iskolák nem alkalmaznak ilyen korlátokat (ld. Raqibuz Zaman, M., Islamic Perspectives on Territorial Boundariesand Autonomy, in: Islamic Political Ethics, Princeton University Press, ed. Hashmi, Sohail H., Princeton-Oxford, 2002, p. 95), vagy a dár ad-dawa, a meghívás háza. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy nem ismeri (vagy nem veszi tudomásul), hogy a modern iszlámjogban kidolgozásra került egy új tudományterület, a fiqh al-aqallijját (a kisebbségben élő muszlimok iszlámjoga), amelynek szellemi atyja Taha Jabir al-Alwani és Yusuf al-Qaradawi, amely újra bevezeti a dár ad-dawa kifejezését (Fakhr ad-Dín ar-Rázi (mh. 1210/606) idézi al-Qaffal as-Sásit (mh. 976/365), és a meghívás házát jelenti). Ugyanakkor több más jogtudós szerint, ha egy adott államban lehetséges a mecsetek építése, a szabad vallásgyakorlat, a ramadáni böjt, a jó megparancsolása és a rossz megtiltása, akkor azt az országot, még akkor is, ha szekuláris, nem lehet dár al-harbnak tekinteni (ld. Clinton, Bennett, Muslims and Modernity, Continuum, London-New York, 2005. p. 179.). Ugyanakkor a kérdésben nincs egyetértés a jogtudósok között, ezért néhány jogtudós véleményét tényként, és az egész iszlámra vonatkoztatva kezelni szintén tudománytalan.

Nem mellesleg az iszlám előtti és az iszlám korai időszakában is ismert volt egy hasonló fogalom: dár asz-szalám (a béke háza). De ez nem azonos azzal a fogalompárral, amiről Abú Hanífa beszél. Ez eredetileg nem vallásjogi tétel, hanem egy, az iszlám társadalom önképét meghatározó világszemlélet volt. A háború és béke nem felszólítás, hanem megállapítás jellegű volt. Magyarul ahova az iszlám eljutott, ott béke volt, ahol pedig nem, ott folyamatos háború. Ez a világszemlélet az Arab-félsziget korabeli viszonyai között, illetve a bizánci-szasszanida “permanens világháború” kontextusában volt értelmezhető.

Maróth, ha finoman is, de egyenlőségjelet tesz a muszlimság és a terrorcselekmények közé (felfedezik magukban a muszlimot, mecsetekben tüzelik őket, ez a londoni eseményekhez vezet). Ugyanakkor egyenlőségjelet tesz a kebabosok és a bevándorlók közé is, mintha nem lennének Európában és az ún. nyugati világban „külföldi hátterű” orvosok, kutatók, tanárok, elnökök, polgármesterek, tévébemondók, feminista aktivisták, mérnökök, rendőrök vagy bármilyen más foglalkozásúak. Maróth egy olyan bevándorló társaságot vizionál, amely a nem-európai iskolarendszer hiányosságai miatt csak a kebab pultig viszi; majd a következő generáció, akit az európai iskolarendszer képez ki, kibukik a társadalomból és lumpenné válik: akár van sapkája, akár nincs, akár a nem-európai, akár az európai iskolarendszer miatt, de így is, úgy is kirekesztetté válik.

„Európában a terrorcselekmények a fegyveres konfliktusok felé tolják az eseményeket. Azt nagyon nehéz most megjósolni, hogy aztán a mérsékelt muzulmán elemeknek, akik léteznek, de nem hallatják a hangjukat, és a keresztényeknek sikerül-e meggátolniuk, hogy az iszlám világán belüli hangos kisebbség belesodorja-e a világot egy fegyveres konfliktusba vagy bármilyen erőszakos cselekménybe.” A „mérsékelt muzulmán elemek” más vallási felekezetekkel és az iszlámban járatos szakemberekkel karöltve éppen azt a feladatot látják el, amit Maróth Miklósnak kellene orientalistaként: a többségi társadalom félelmeit oszlatják el a tényleges tudásátadással, illetve az érkező muszlimokat készítik fel az adott országban való békés együttélésre.

Gyöngyösi Csilla, iszlámkutató – Káldos János, szociológus – Kármán Marianna, afrikanista, iszlámkutató

(http://magyaridok.hu/belfold/lehetetlen-muszlimok-integralasa-396238/)

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here