„Párhuzamos iszlám” a szovjet Közép-Ázsiában

0
483

„Párhuzamos iszlám” a szovjet Közép-Ázsiában

A különböző szúfi testvériségek működése végigkíséri az iszlám történetét; népszerűségük, nagyságuk országról országra és rendszerről rendszerre változik, azonban több kutató szerint a többnyire „alulról építkező” szúfi mozgalmak általában ott erősödnek fel, ahol a hivatalos “klérus” egy kevéssé demokratikus rendszert erősít – ahogy ezt láthatjuk a Szovjetunióban is.
Az ún. „párhuzamos iszlám” az orientalisták kedvelt kifejezése, és arra utal, hogy a Szovjetunió fennállása idején a különböző muszlim tagköztársaságokban a hivatalos, Moszkva által elismert és jóváhagyott “klérus” mellett működött egy fél-illegális „népi iszlám”, ami – mint a neve is mutatja – a Korán és a Szunna mellett folklorisztikus elemeket is felhasznált a vallási életben, népszerűségét pedig többek közt annak is köszönhette, hogy élesen szemben állt a rendszerrel.
Maga a kifejezés Liutsian Klimovicsszovjet orientalista nevéhez fűződik: „A szunnita és a sí’ita irányzatban kétféle tendencia van. Az egyik a mecset, aminek az élén a muftik állnak […]. A második a mecsetenkívüli, közösségi, szúfi, vagy másnéven „muríd-tendencia”, amiknek az élén pírek (lelki vezetők), sejkek és usztázok [tanítók] állnak; az ő követőik többnyire városon kívül élnek, falvakban, aulokban, kislakokban.” (Klimovics, 1966) Ám ez a Klimovics-féle „két tendencia” a szovjet orientalisztikában sosem jutott el a „párhuzamos iszlám” következtetéséig, ami alapvetően a – nagyrészt Klimovics és más szovjet orientalisták munkájára támaszkodó – nyugati orientalisták szóhasználata. De mégis mennyire volt ez egy párhuzamos iszlám, mennyire különbözött a szovjet időkben „a mecsetek iszlámja” (Hogy Klimovics kifejezésénél maradjunk) és „a falvaké”?
A Szovjetunióban a muszlimok nem egyetlen helyen éltek együtt, hanem több, egymástól elszigetelt részen, a tatárok többsége például a Volga mentén és a Krímben; rajtuk kívül Észak-Kaukázusban és Közép-Ázsiában voltak többségben. Ezen belül természetesen szükséges bizonyos megkülönböztetéseket tennünk: a sí’ita Azerbajdzsánt általában külön szokták tárgyalni, ez a cikk pedig inkább Közép-Ázsia szunnita muszlimjaira szorítkozik, akik ezen belül elsősorban a hanafita jogiskolát követik ma is.
A hivatalos iszlámnak a Szovjetunió hetvenes éveiben négy fontos Vallási Tanácsa volt: : Taskent Közép-Ázsia és Kazahsztán (szovjetek ezt a kettőt külön kezelték), Ufa az európai Oroszország és Szibéria felelőse, Mahacskala Észak-Kaukázus és Dagesztán, Baku a szovjetunió sí’itáiért ill. a Transzkaukázusért felelt. Ezek voltak felelősek a 45 millió muszlimért, akiknek kb. a 80%-a valamilyen szinten (rítusok, körülmetélés, házasság) a kommunizmusban is tartotta a vallást.
Az ún. „népi iszlám” dokumentálása és utólagos leírása sok tekintetben nehézségekbe ütközik: sokszor éppen az alulról való építkezés miatt nincs róla írásos adatunk, de mivel ezek a mozgalmak egybefolynak az ellenzéki tendenciákkal, a titkolózás ugyancsak érthető. A „párhuzamos iszlám” fő alkotóelemei a különböző szúfi mozgalmak voltak, ezekről rendelkezünk a legtöbb adattal: rendszert alkottak a rendszeren belül, s erre a szovjet hatóságok nagyon korán felfigyeltek: „A tariqák (szúfi rendek) aktív, titkos társaságok, ellenségesek a szocialista rendszerrel és állammal szemben, ezért komoly társadalmi veszélyeket hordoznak magukban.” (S. Mambetaliev: Perezhidki nekpotorykh musulmanskikh techenii v kirghizii i ikh ikstoriia, Frunze, 1969.) Közép-Ázsiában a szúfizmus viszonylag hamar elterjedt és történelmének részévé vált. Négy renddel találkozunk: a naqsbandíval, a qadíríval, a yaszawwíval és a qubrawwíval. A yaszawwíból vált ki a lacsi a 19. sz. végén és a főleg Kirgizisztánban népszerű khairí iszhán, ami a múlt század húszas éveiben alakult, s eleve a szovjet rendszer ellenzékeként lépett fel – ennek eredményeként a harmincas és az ötvenes években betiltották, tagjait üldözték. Ez a rend a többivel ellentétben egyébként engedélyezi, hogy a zikr-en nők is részt vegyenek, sőt, női „alcsoportokat” is lehetővé tesz, női sejkekkel az élükön.
Sok muszlim a cári Oroszországgal való ellenérzése miatt kezdetben szimpatizált az 1917-es forradalommal, egyes mullahok és szúfi rendek (mint a lacsi) a bolsevik hatalomátvételt is üdvözölték, de, ahogy sokan mások, hamar kiábrándultak az új urakból. A Fergána-völgyben már 1916-ban kirobbant egy oroszellenes felkelés, ami kisebb megszakításokkal folytatódott 1918 után is, ekkor már kommunistaellenes színezettel; ez volt az ún. Baszmacsi-felkelés, ami évekig tartott és kiterjedt Khívára és Kokandra is. A kiábrándulás tehát nem sokat váratott magára: „Nehéz volt összeegyeztetni Karl Marxot Ahmed Yasawi bölcsességeivel.” (S. Mambetaliev: Perezhidki nekpotorykh musulmanskikh techenii v kirghizii i ikh ikstoriia, Frunze, 1969.)
A harmincas évek vallásellenes tisztogatásainak a még lojálisak is áldozatul estek. 1922 és 1928 között lezajlik a waqf-földek államosítása (a waqf-föld olyan nem állami tulajdon, amit a vallási intézményeknek adományoztak jotékonyságképp). Míg 1917-ben kb. 25 ezer mecsetről tudunk, ez a szám 1942-re már csak körülbelül 1500. Moszkva két iskolát hagyott meg: Bukharában az 1945-ben nyitott Mirdzs-i-Arabot, és az Imám Iszmáil Bukhárit Taskentben, ami 1971-ben nyílt. Néhány kiváltságos diák elmehetett tanulni Egyiptomba, Marokkóba vagy Líbiába. Vallási oktatás emellett hivatalosan nem létezett, az arab nyelvet pedig csak felsőoktatásban lehetett tanulni. Ezt a hiányt töltötték be a szúfik, akik a kezükbe vették az oktatást, ám ma sem lehet igazán tudni, mennyi volt köztük a valóban magasan kvalifikált vallástudós és mennyi a faluja, aulja által „bölcs öregnek” kikiáltott férfi, aki az iszlámot szívesen tanította a saját – és természetesen ősei – szája íze szerint.
A harmincas évek tisztogatásai során a szúfi testvériségeket valósággal lefejezték és csak a Második Világháború után találtak magukra, amikor is – paradox módon – a különböző kaukázusi (szúfi) nemzetiségek közép-ázsiai deportálása során a csecsenekkel és az ingusokkal való érintkezés új lendületet adott a kirgiz, türkmén és más környékbeli szúfi mozgalmaknak.
Feléledt az ún. taqíya (színlelés, rejtőzködés) gyakorlata, ami ma is vitatott a muszlimok között, és aminek az az értelme, hogy a hívő eltitkolhatja vallási meggyőződését, ha úgy érzi, hogy az élete forog veszélyben, márpedig a szúfik így érezték a szovjet hatóság kezei közt: ha a vezetőket elfogták, azok színleg olykor magát a vallást is megtagadták, mivel így nagyobb esélyük nyílt a szabadulásra. Miután elenegdték őket, természetesen ugyanott folytatták, ahol abbahagyták és újra bekapcsolódtak az illegális szúfi mozgalmakba. „Ha a lelkedben szilárdan megvan az iszlám, akkor a kinyilvánított ateizmus és istentelenség nem érinti azt. Azért, hogy álcázd magad, nyilvánosan még magát Allahhot és a klérust is is megtagadhatod! A tested és a nyelved lehet ‘hitetlen’, de a lelked muszlim marad.” (T. Izimbetov: Islam i sovremennost; Mukus, 1963.) Természetesen Moszkva sem maradt tétlen: a szovjet hatóságok kihasználták a „mainstream iszlám” régi ellenszenvét az iszlámot népi elemekkel keverő helyi szúfi mozgalmakkal szemben és természetesen a “hivatalos klérust” támogatták. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy vajon a vallási vezetők valóban olyan vehemensen a szúfik ellen volt-e, ahogyan azt a korabeli prédikációk és kiadások tanúsítják, vagy pedig sokszor szemet hunytak „az elhajlások” felett: egyes vélekedések odáig mennek, hogy bizonyos „hivatalos imámokat” szúfi rendtagsággal gyanúsítanak utólag és a téma egyik kutatója, Mark Saroyan (Minorities, Mullahs and Modernity; University of California, 1997.) úgy gondolja, a klérus csak „az elvárt minimumot” hozta az ellenségeskedésben, s valójában igen hamar felismerte, hogy a hivatalos és az illegális iszlám célja egy: a viszonylagos függetlenség megteremtése. Tény azonban, hogy előfordultak esetek, mikor Moszkva akarata találkozott a Koránnal és a szunnával , ilyen volt például az ún. kis-zarándoklatok, a ziyaretek esete, amiket a szunnita iszlám általában nem támogat, viszont Közép-Ázsiában a szovjet időkben (és ma is) nagy hagyománya volt egy-egy ismert – vagy éppen már rég ismeretlenné vált – szent sírjának a felkeresése, amely körül gyakran szabályos kört is jártak, ahogy az a mekkai zarándoklat idején szokás.
A lelki feltöltődés mellett ezeknek az eseményeknek komoly politikai felhangja is volt, ugyanis az ilyen helyeken gyakori volt a rendek toborzása, illetve itt találkoztak az illegalitás emberei is. 1958-ban Ziautdin Babakhanov, Közép-Ázsia főmuftija elítélte az Os(Osh)-i zarándoklatokat, ami Közép-Ázsia legszentebb helye volt, majd egy évre rá újabb fatvában mindenféle ziyaretet (sírlátogatást) szigorúan elítélt. A kirgizisztáni Os városa melletti Szulejmán-hegy (Takht-i-Szuleiman) már az iszlám előtti időkben is népszerű zarándokhely volt; a helyiek úgy tartják, ennek a hegynek a mélyén van eltemetve Salamon király, akit az iszlám prófétakánt tisztelt.
Közép-Ázsia (és a Kaukázus) egyébként is tele volt ilyen „szent helyekkel”, ahol az ellenzéki –és gyakran militáris – szúfi tanok termékeny talajra hullottak, így érthető módon Moszkva támogatta a hivatalos vallási vezetők arra irányuló törekvését, hogy bebizonyítsák a hívőknek, ezek a helyek olykor néha egyenesen rég meghalt pogányok, buddhisták vagy sosem létezett legendák sírjai. Azonban ezzel gyakran csak ellenszenvet keltettek maguk iránt és a zarándoklatra vágyók a klérusban olykor „moszkvai kémeket” sejtettek, akiben nem szabad megbízni – ezt a félelmet persze a taríqák is táplálták, saját jól felfogott érdekükben. Tény azonban, hogy a hatalom igen szerencsélenül reagált a nép vallásos érzületeire: jó példa erre, hogy a naqsbandí-rend sejkjének, Bahautdín Naqsbandnak Bukhara melletti sírját „vallásellenes múzeummá” alakították át, ami érthetően felhergelte a helyieket, a haragból pedig a naqsbandík profitáltak, így – paradox módon – magukávé téve a korai bolsevik „minél rosszabb, annál jobb” mondást, amit az illegális kommunisták a cári időkben vallottak.
A szentek tiszteletére jó példa egy anekdota, ahol 1984-ben egy csoport idős ember gyülekezett egy helyi szent sírjánál április 22-én, Lenin születésnapján. Mikor megkérdezték, miért vannak ott, azt felelték: „Az oroszoknak megvannak a maguk wálijai (szentjei), nekünk is a magunkéi. A mi wálijaink minket szeretnek, az oroszokéi az oroszokat. Megvan nekik a maguk áldása tőlük [barakat], nekünk pedig a mieinktől van áldásunk.” (A. Bennigsen – S.Wimbush: (Mystics and Comissars; University of California, 1986.)
A hivatalos muszlim klérus a ziyáretekben rejlő újítást ostorozta: „Ezek a babonák nem járulnak hozzá a fejlődéshez, ami a jelenkori érát jellemzi. Csak a Koránhoz és a Szunnához való visszatérés teszi lehetővé, hogy a muszlimok tevékenyen hozzájáruljanak az új élet felépítéséhez.” (Muslims in the Soviet East, 1977.)
A szúfizmus másik fontos gyakorlati eleme, a zikr szintén összehozta a klérust és a hatalmat: a mullahok ezt bidának, azaz „újításnak” bélyegezték, Moszkvában pedig – sokszor helyesen – úgy gondolták, hogy a vallásos összejövetel során politikai kérdéseket is megvitatnak, méghozzá nem a hatalom szája íze szerint. A zikr-eket tehát a hatóságok „veszélyesnek” és „idejétmúltnak” bélyegezték. A zikrek egyébként rendről rendre eltérek, a naqsbandík a csendes recitálás, a qadírik a hangos kántálás mellett voltak, és mindegyik zikren olvastak fel a Koránból is. Maga a zikr nagy része meghatározott formulák ismétlődő, egyre hangosabb kántálása volt, nem ritkán szabályozott légzéssel és ritmikus mozgással. Gyakori volt a hangszeres kíséret is. Mindezekről már a cári időkből is készültek titkosrendőrségi feljegyzések, s ezek alapján úgy tűnik, hogy sok ilyen zikr eleve „fenyegetőnek” tűnt a kívülállók számára, sokszor bizonyára az ismeretlen nyelv és az ehhez társuló hangos kiáltozás és mozgások miatt. Ehhez olykor más furcsaságok társultak, például az Ata-törzs tagjai Türkmenisztánban a zikr során izzó parázson jártak, de tudunk különböző eszközökkel – többnyire kardokkal – történő önsebzésekről is. A zikrek időtartama térségenként változott, de előfordultak több napig tartó zikrek is, például temetés idején.
Leírások szerint az ilyen csoportos zikrek során átélt eksztázisok után a résztvevők „kipihenten, megtisztulva” hagyták el a helyszínt. (M.M. Mustafinov: Zikrizm i ego sotzialnaia sushchnost, Grozniy, 1971.) Ez egybevág azzal a vallomással, amit Alexandre Bennigsen és S. Wimbush könyvében (Mystics and Comissars; University of California, 1986.) egy fiatal komszomolistától olvasunk, aki azt mondta, egyszerűen azért csatlakozott egy szúfi rendhez, „mert unatkozott”. Egyértelmű tehát, hogy a szovjet vallásellenes propaganda bizonyos szintig megtette a hatását, sok fiatalt, akik már a forradalom után születtek, elszakított a gyökereitől, akik azonban felnőve sokszor nem találtak spirituális kielégülést a különböző, felülről szervezett programokban és ez a „spirituális űr, unalom” sodorta őket a lelkiséget ígérő szúfi mozgalmak felé, ahonnan sokaknak már csak egy lépés volt a politika.
A másik veszélyes pont a zakát (ínségadó) volt, ami az iszlám egyik pillére, s amit a térségben egyre inkább a helyi szúfi rendek igyekeztek begyűjteni. Ezt megakadályozandó Sakirdzsan (Shakirjan) Khialetdinov, Bujnakszk (Buynaksk) muftija így érvelt egy fatvájában: „A zakát lényegében a szegényeké, márpedig a mi országunkban nincsenek szegények.” (Mamleev: Nekotorye osobennosti islama checheno-ingushetii, Grozny, 1970) A példa ugyan észak-kaukázusi, de jól rávilágít arra, miként próbálta -más-más okból- Moszkva és a hivatalos iszlám “klérus” elvágni az ellenzéki muszlimokat a pénzforrástól. A zakát mellett tudunk ún. „hudzsrákról”, amik a rendek fél-illegálisan működtetett „iskolái” voltak; látjuk, hogy az ellenzékiek valóban igyekeztek, ha nem is „párhuzamos iszlámot” (ez inkább későbbi fogalom), de egy párhuzamos iszlám társadalmat létrehozni a rendszeren belül. Suttogtak bizonyos titkos „sarí’a-bíróságokról” is, amelyek korántsem voltak olyan elnézőek, mint olykor a mullahok, s amelyek nemcsak a vallási bűnöket büntették, de olykor a hatalommal való együttműködést is, természetesen vallási köntösben. Az asszimilációt tulajdonképpen csak a testvériség bizonyos tagjainak „enegdélyezték”, ahogy azt már említettük a taqíyánál.
Felmerül a kérdés, hogy ha ekkora volt a szúfik illegális bázisa, hogy nem tört ki forradalom a glasznoszty idején, ahogy azt sokan várták? Az igazság az, hogy a „párhuzamos iszlám”, ahogy a bevezetőben írtam, leginkább nyugati kutatók narratívája, akik bár többnyire szovjet munkákat vettek alapul (elsősorban Klimovicsét), a saját reményeikkel egészítették ki őket. A Szovjetunió muszlim népeinek a sorsa annyira átpolitizált, hogy egyelőre csupán a különböző narratívák közt válogathatunk, de valószínű, hogy az „illegális iszlám” mégsem volt olyan elterjedt és erős (noha jelentőségét nem szabad alábecsülni), hogy helyi elégedetlenkedésen kívül többet kiváltson és „a mecsetek iszlámja” továbbra is első helyen állt. A szúfizmust, erőteljes hatása ellenére, sokan csak „ellenzékieskedésre” használták fel, ahogy az az 1979-es iráni forradalomnál történt, mikor a rendszer ellenzői tömegesen álltak be a imámok mögé, s nem feltétlenül mind vallási buzgalomból.
Ma, amikor az iszlám mindegyik volt közép-ázsiai tagköztársaság államvallása, ezek az országok megmaradtak alapvetően szekulárisnak – nem kis részben a szovjet örökség részeként. A hírközlési technika, a viszonylag nyitott határok miatt a hajdani illegálisok szabadon érintkezhetnek azokkal, akiket elvbarátaiknak és testvéreiknek tartanak és ez átszínezi a régi tanokat is, új, általában a Közel-Keletről vagy Törökországból importált –hasonlóan radikális – tanokkal. A demokratikusnak továbbra sem éppen nevezhető kormányok több-kevesebb sikerrel küzdenek ez ellen, sokszor úgy, hogy engedményeket adnak az iszlám (hivatalos verziója) felé, máskor hangsúlyozzák országaik világiasságát. A két fél egyelőre birkózik egymással, ám a harc most nem Moszkva, hanem egymás ellen folyik. A nemzeti érzések szítása, ami hasznos volt a Szovjetunió idején, most konfliktusba került az „új radikálisokkal”, akik 1991 után az iszlám egyetemességét, az egyetemes iszlám ummához való tartozást hangsúlyozzák, míg paradox módon a régi tanokat most épp a hatalmukat bebetonozó, régi kommunista elnökök próbálják felhasználni, hogy kialakítsanak mindegyik országban egyfajta „nemzeti iszlámot”, ami csakis az ország polgáraié – így egyszerre lehetnek hazafiak és muszlimok.
Az ellenzéki léttel hatalmas presztízsre szert tett „népi iszlám” most a „tiszta iszlám” tanaival találja magát szembe, akiknek a követői, gyakran maguk is más országokból érkezettek vagy 1991 után született fiatalok, már nem látják azt a „nemzeti romantikát” a mozgalomban, amit az idősebbek még igen.
Szekér Gitta orientalista
A cikket Némethy András fotóival illusztráltuk.

 

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here