Üzbégek és tádzsikok – viták a múltról

0
79

ISZLÁM ÉS TÁRSADALOM –  Üzbégek és tádzsikok – viták a múltról

A tádzsik és az üzbég nép viszonylag későn került be a köztudatba, és ha egy kicsit merészebben akarunk fogalmazni, azt is mondhatnánk, ők is csak későn „jöttek rá” saját tádzsikságukra és üzbégségükre. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. A mai Tádzsikisztán és Üzbegisztán területe ugyanis – bár a mostoha földrajzi körülmények miatt helyenként igen gyéren – nagyon régóta lakott területnek számít, és az iszlám történetében olykor fontos, néha egyenesen stratégiai szerepet játszott. Az utóbbi két évszázadban a térség népei mintha álomba merültek volna, és a külvilág ma is keveset tud róluk. A tádzsik-üzbég rivalizálás azonban érdekes lehet azok számára, akik a világ különböző szomszédos népeinek a konfliktusait, az identitások olykor utólagos konstruálását vizsgálják, továbbá az iszlám világon belül izgalmas példája a perzsa-türk vetélkedésnek, ami évszázadok óta húzódik végig az iszlám történelmén. Ennek legismertebb tetőzései voltak a 18-19. századi ottomán-szafavida háborúk, ám érdemes lokálisan is megvizsgálni a perzsa-türk ellentétek lecsapódását a kisebb népeknél, különösen akkor, mikor mind Irán, mind Törökország úgy tűnik, szívesen öltené újra magára az összperzsa és a pántörök mozgalmak vezető szerepét.
1917 előtt tehát nem beszélhetünk olyan földrajzi egységről, mint Üzbegisztán és Tádzsikisztán. A két nép eredetmítoszában a fő hangsúly az elsőbbségen van: a tádzsikok szeretik emlegetni, hogy ők voltak a környék őslakosai, és a türk népek csak a 6. században vándoroltak a területre. Ezt támogatta később a szovjet narratíva is: „A hódító türk népek szolgaságba taszították őket [ie. a tádzsikokat]. Egy részük eltürkösödött, és átvette a hódítók nyelvét.” (V.V. Bartol’d, Sochineniye, Vol 2 (1), p. 449. “Tadzhiki”.)
A tádzsikok a maguk politikai egységét a 9-10. században az „iráni” szunnita számánida dinasztiában látják, amikor az adminisztráció nyelve a perzsa volt, a főváros pedig Bukhara. Az ő bukásukkal kezdődött a türk népek felívelése, ami Timur Lenk hódításaiban érte el csúcspontját a 15. század elején.
Az Encyclopaedia Iranica szerint a „tazik” szó az arab, türk és indiai hódítók esetében pusztán az ittlakó, meghódítandó népeket jelentette, a szó maga pedig valószínűleg pártus vagy szoghdiai eredetű. A 11. században a karakhán-törökök a perzsa muszlimokra használták a megnevezést, a ghaznavida dinasztia idején élő perzsa írók pedig azokra a perzsa dialektusokat beszélő népekre, akik kívül éltek az akkori Perzsia (és nagyjából a mai Irán) területén. A türk és tádzsik különbségtétel a középkorban két civilizáció, a nomád katonai elit és a letelepedett városi lakosságot is jelentette (ez a distinkció később felbukkan a korai szovjet fogalomtárban is!).
A híres perzsa író, Szádi a 15. században már használta egyik versében a tádzsik szót:
„Úgy illik, hogy elmondd a királynak A te törököd tádzsik vért ontott.” (forrás: Encyclopaedia of Islam)
A terület később három fő egységre oszlott, ezek voltak a Bukharai Emirátus, a Khívai kánátus és az orosz Turkesztán. Az írástudók száma rendkívül alacsony volt, kb. a lakosság 2%-át tették ki, az identitástudat pedig gyakorlatilag kimerült a vallás (szunnita iszlám) és a különböző klánokhoz való lojalitás szintjén. (Ezenkívül, különösen Badakhsan környékén élt még egy jelentékeny számú iszmáilita közösség, amivel a cikk most nem foglalkozik.)
Az „üzbég” szó eredete vitatott. A legelterjedtebb elmélet szerint a mitológiai Oguz Bég (más néven Oguz kán) eltorzított változata, tehát a mai üzbégek a türk népek alapító atyjának egyenes ágú leszármazottai. Az „o’z” jelentett még függetlent is, ami az „úr” jelentésű „bég” szóval együtt tulajdonképpen azt jelenti: a maga ura.
Írott történelmi adatok szerint több különböző türk törzs menekült a mongol hódítások elől Közép-Ázsiába a 13. században, ahol nemsokára szövetségre léptek egymással, és így alakult ki az üzbég nép, amelyik viszonylagos önállóságban élt egészen a 19. század közepén meginduló orosz hódítások idejéig.
A cári birodalomba beolvasztott közép-ázsiai muszlimok öntudatra ébredésében a legnagyobb szerepe a tatárok által elindított „dzsadídi-mozgalomnak” volt. A név az arab „dzsadíd” szóból ered, ami újat jelent, s a mozgalom – ahogy neve is mutatja – a cári birodalom muszlim közösségeinek oktatási és társadalmi reformját tűzte ki célul. A krími tatár Iszmáil Gaszprinszki vezette mozgalomra erősen hatottak a kor éledező pántörök eszméi és ez befolyásolta a mai Üzbegisztán és Tádzsikisztán területén élő tádzsik nyelvű reformereket is. Ők egyébként maguk is gyakran írtak üzbégül és a „dzsadídiek” mintájára szerveződött „ifjúbukharaiak” mozgalma (amelyben vegyesen voltak tádzsikok és üzbégek) eleinte nem igazán foglalkozott a tádzsik identitástudat kutatásával. Ebben részben szerepe volt a „dzsadídiaknak”, akiknek az eszméi annyira magukkal ragadtak sok haladó gondolkodású tádzsikot, hogy azok egy ideig még a pántörök eszmékre is rokonszenvvel tekintettek. Nem volt nehéz dolguk, mivel Bukharában és más nagyobb kultúrközpontokban a vegyes lakosság között már régebben kialakult az üzbég-tádzsik „szárt-identitás”, aminek fő jellegzetessége az erősen perzsa hatásokkal tarkított üzbég nyelv volt (vagyis nem volt meg például a türk nyelvekre jellemző magánhangzóharmónia). Sok „üzbég” inkább a klánjával azonosította magát, a tádzsik-többségű Bukhara és Szamarkand lakosai pedig sokszor az üzbégek közé számították magukat.
A helyzet az 1918-as forradalom után változott meg, egyrészt az „újbukharaiak” közti belső viták és a fiatal szovjet állam politikusainak hatására, akik támogatták a különböző nemzetiségi törekvéseket a hajdani orosz birodalom területén. Hosszas viták után 1929-ben az üzbég SzSzK-ból való kiválással megalakult a Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság. A helyi köztársaságok, beleértve a türkmén, kirgiz és kazah „államokat” is, jelentős kisebbségeket hagytak egymás területén, ami további viták forrása lett.
Moszkvának, a Szovjetunió kezdeti szakaszában népszerűsített etnikai diverzitás mellett, komoly érdekei voltak a tádzsik – mint az egyetlen „nem-türk” közép-ázsiai – nép felkarolásában. Irán ekkor még nem jelentett komoly fenyegetést (és a síita állam különben is nehezen tudott volna komoly befolyást gyakorolni a szunnita tádzsikokra), a szomszéd Afganisztánban uralkodó Amanullah rokonszenvezett a szocializmussal, viszont az első világháború után lassan magához térő Atatürk-vezette Törökországból érkező pántörök eszmék veszélyeztették a térség „internacionalista békéjét”. A tádzsik identitástudat felélesztése ezeket a tanokat is ellensúlyozni volt hivatott. Amanullah távozásával, és a nacionalista Reza Pahlavi hatalomra jutásával Iránban pedig a Szovjetunió szívesen szemléltette volna a „perzsa szocialista modellt”, aminek segítségével az országon kívül élő perzsa nyelvű népeket szerette volna legalábbis a kommunista eszme vonzáskörébe kapcsolni.
És bár 1929-ben a nemzeti identitások már néhány évtizede parázslottak, a térség esetében akár igaz is lehet a szovjet vicc, hogy az országban a történészek írják a regényeket, míg az írók írják a történelmet. Bár igazság szerint ez a vicc nemcsak szovjet kontextusban nyer értelmet…
A tádzsik-üzbég rivalizálás – kissé leegyszerűsítve, hiszen a témáról így is köteteket írtak – nagy történelmi személyekre és legendás városokra épül: mindkét esetben kissé anakronisztikusan próbálják utólag tádzsiknak és üzbégnek „keresztelni” a nagy neveket. Az iszlám világban kissé jártas emberek számára Bukhara például igen jól ismert: a város számos költőt, krónikást és tudóst adott ennek a kultúrának és már a korai szovjet időktől kezdve – az ugyancsak híres Szamarkand mellett – Erisz almája a két nép között. Bukhara és Szamarkand ma Üzbegisztánban vannak, ám jelentős tadzsik lakossággal, aminek – Dusanbe szerint – a számát Taskent folyamatosa igyekszik manipulálni.
A 9-10. századig uralkodó számánidákkal, a tádzsik történelem „aranykorával” az üzbégek a később érkező Timur Lenk leszármazottainak, – az egyébként „elperzsásodott” – timuridáknak a dinasztiáját állítja szembe. Az ekkor élt türk-mongol népek beszélték az ún. csagatáj-türk nyelvet, amit az üzbégek ma „régi üzbégnek” neveznek (mivel nem azonos az ország területén ma beszélt üzbég nyelvvel).
Ugyancsak komoly feszültség forrása a 10. században élt világhírű Avicenna, az iszlám kultúra és tudomány egyik emblematikus alakja, aki többek közt perzsa nyelven írta munkáit, ám a mai üzbegisztáni Bukharában született. Avicennát, azaz Abu Alí Ibn Színát mindkét nép magának követeli, 1980-ban például Taskentben impozáns külsőségek közt ünnepelték a nagy tudós ezredik évfordulóját, míg a tádzsikok pedig szintén egyik nagy nemzeti géniuszukat látják benne.
A vitatott személyeken kívül azonban megvannak a nagyon élesen körülhatárolt, „igazi nemzeti hősök”, akikre – olykor a másik rovására – igen büszkék: üzbég részről ilyen a 15. századi (vitathatatlanul türk) költő, Alisír Navoí, aki verseiben gyakran írt a türk nyelvek elsőbbségéről a perzsa felett (Navoí egyébként szintén csagatáj nyelven írt). Őt tartják egyben a türk irodalom megalapítójának is, aki életében nem mellesleg udvari szolgálatot is vállalt az akkori emírnél, tehát egyszerre volt a türk nacionalista és a lojális „kormányalattvaló” megtestesülése – tökéletes figura az üzbég népi pantheonban! (Az már nem annyira ismert Navoíról, hogy Fání néven perzsául (és arabul) is írt verseket, ahogy a kétnyelvűség: egy türk nyelv, illetve a perzsa egy dialektusának ismerete évszázadokon át természetesnek számított a közép-ázsiai értelmiség körében.)
Ezzel szemben a tádzsikok többek közt a 9. századi perzsa Abu Abdullah Rudakít teszik meg a „tádzsik költészet” alapítójának, aki a mai Tádzsikisztán területén élt a számánida dinasztia alatt, egyébként a mai Üzbegisztánhoz tartozó Bukharában, ahol – ismerős helyzet – udvari szolgálatot is vállalt!
Imomoli Rahmon, tádzsik elnök így nyilatkozott róla egy emlékünnepségen:
„A nagy Rudaki mester teremtette meg irodalmunkat, és verseinek ma is komoly szerepe van a tádzsik nemzeti irodalom fejlődésében; a fiatal generációk humanizmust, felvilágosodást és hazafiságot tanulnak költészetéből.” (http://www.news.tj/en/news/tajikistan-marks-day-rudaki)
Ironikus módon a huszadik század végére a két nép által kitermelt írók talán legnagyobbjai, a tádzsik Szadruddin Ayni és az üzbég Faizullah Khodzsaev mindketten kétnyelvűek voltak, „szárt-kultúrájúak”, és életútjukat tanulmányozván azt látjuk, hogy a tádzsik, illetve az üzbég identitás mindkettő részéről elsősorban későbbi választás volt.
Az irodalmi és a történelmi harc mellett fontos szerepet játszanak az asszimilációs narratívák: bár már mindkét fél elismeri, hogy a másik etnikuma létező dolog (immáron „csak” a kronológiában dúl a rivalizálás), azt továbbra is állítják üzbégek is, tádzsikok is, hogy a másik nép egy jelentős hányada „eltádzsikosított üzbég” és „elüzbégiesített tádzsik”. Ez egyébként ironikus módon igen valószínű lehet, különösen, mert egyrészt az elmúlt évszázadokban nem igazán léteztek ilyen jól körülhatárolt identitástudatok, másrészt pedig a keveredés sokáig teljesen természetes volt a két etnikum között: a hetes síita iszmáiliták, egy-egy rivális klán a saját népből, a bukharai zsidók vagy a betelepülő oroszok sokkal inkább számítottak közös ellenségnek, mint a másik.
Üzbegisztán – mint Közép-Ázsia legnépesebb köztársasága – már a szovjet időkben is a térség vezető állama volt. A gyéren lakott Fergána-völgy, ami három ország: Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Krigizisztán közt oszlik meg, a szovjet idők után is az etnikai konfliktusok egyik fészke maradt, ahol – ahogy ezt a cikksorozat előző részében említettük – a feszültségek miatt a radikális iszlamista mozgalmak is könnyebben vetik meg lábukat.
Taskent és Dusanbe között a viszony továbbra sem nevezhető a legbékésebbnek, és nem könnyíti meg a helyzetet, hogy mindkét ország jelentős kisebbséggel rendelkezik a szomszédos népből. Sok tádzsik és üzbég azonban már belefáradt a harcba:
„Békésen élünk tádzsik testvéreinkkel – idéz egy cikk egy tádzsikisztáni üzbégtől, – a kormány az, amelyik diszkriminál minket.” (http://www.eurasianet.org/node/62952)
Úgy tűnik tehát, hogy a kisebbségek a határ mindkét oldalán egyszerre zsarolási potenciálok és bűnbakok. Márpedig a két ország egymásra van utalva: az alacsonyan fekvő Üzbegisztánnak vízre van szüksége a szomszédból, a hegyes Tádzsikisztánnak pedig elektromosságra. Összeköti őket továbbá a közös szegénység (ami Tádzsikisztánban erősebb) és az iszlám radikalizmus veszélye, ami elsősorban a magukat diszkrimináltnak érző, karriertől elzárt kisebbség körében talál termékeny talajra:
„A fiatal üzbégeknek nincsenek lehetőségei [Tádzsikisztánban], ezért az iszlám felé fordulnak.” – ezeket a szavakat akár egy üzbegisztáni tádzsik is mondhatta volna. (http://www.eurasianet.org/node/62952)
Reményre adhat okot a két ország közt, hogy a helyi és külföldi szervezetek jelentései csak ritkán számolnak be „alulról jövő feszültségről”, sőt, a lakosok többnyire hangsúlyozzák, hogy a szomszédos ország népével nincs bajuk, „csak a kormányával”.
A két régi nagy birodalom, a Szovjetunió és Nagy-Britannia eltűnése után mindig akadnak új nagyhatalmak, melyeknek jól jön a helyi feszültségek mesterséges elsimítása. Az Afganisztánban aktív Egyesült Államok mindig kész „demokráciát vinni” a térségbe. Oroszország pedig (ahova a két országból rengeteg vendégmunkás özönlik, s nagyrészt az ő fizetésük tartja fent a gazdaságot) nem heverte ki a Közép-Ázsia elvesztéséből adódott presztízsveszteséget, Irán legalább kulturális téren igyekszik a tádzsikokat a maga befolyása alá vonni. Ankara pedig egyre merészebb álmokat sző a pántörök népek közös birodalmáról, míg a Közel-Keletről beszivárgó iszlám hittérítők a vallás radikális, a régiótól teljesen idegen interpretációjával mélyítenék el a szakadékot „apák és fiúk” között.
Ebben a zűrzavaros helyzetben a tádzsik-üzbég konfliktus valóban kis pontnak tűnik, de hogy valóban az-e, az elsősorban a fejekben dől el.
Szekér Gitta, orientalista

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here