Tisztességes-e Mohammedet lepedofilozni?

Ungváry Krisztián akadémikus-történész azonnali.hu-n megjelent „Miért ne lehetne Mohamedet lepedofilozni?” című cikke több, egymással csak lazán kapcsolódó kérdéskört tárgyal, ugyanakkor a szerző olyan súlyú állításokat fogalmaz meg, amelyekkel érdemes foglalkoznunk.

Azt gondolom, hogy felvetett kérdésnek három rétege van

1. Az első, hogy történetileg igazolható-e – vagy legalábbis jogosan állítható-e, hogy Mohammed pedofil volt.
2. a muszlimok adott esetben a történeti valóságtól függetlenül is – pedofilnak tartják-e Mohammedet, és erre alapozva elfogadhatónak tartják-e a pedofíliát, mint gyakorlatot.
3. a harmadik az ilyen kijelentések jogi megítélésével – pontosabban a jogérzetünkkel kapcsolatos kérdéskör.

E harmadik kérdés esetében részemről a teljes szólásszabadság pártján állok, így nem mennék bele abba a kérdésbe, hogy jogérzetünk milyen különbséget tehet a történetileg igazolható, kétes és hamis állításokra vonatkozó szabadságok között, illetve a vallási érzékenység és a vallási közösség kollektív bűncselekményhez kapcsolása között. Ugyanakkor határozottan úgy gondolom, hogy mind Sabaditsch-Wolff, mind Ungváry Krisztián történelmietlen, valótlan sok esetben szándékosan torzító állításokat tesznek, amelyek cáfolata azonban csakis a nyílt diskurzus során tehető meg.

Muszlim hagyományok és muszlim percepció

Ungváry Krisztián, amikor sommásan azt állítja, hogy „az iszlám képviselői sem vitatják, hogy Aisha a házasság elhálása idején kilenc éves volt”, egyszerűen nem mond igazat. Amellett, hogy akár a neten keresgélve is százával találhatna magyar angol vagy éppen arab (pl. itt , itt  vagy itt  ) nyelvű muszlimok által írt irodalmat arra vonatkozóan, hogy a kortárs muszlim közösségek túlnyomó részének álláspontja szerint Aisha házasságkötési kora az azonos szintű források ellentmondásossága miatt nem dönthető el, még a saját maga által belinkelt forrásának értelmezését illetően is csúsztat.

Úgy állítja, e forrás kapcsán, hogy a „házasság elhálását” a muszlimok sem vitatják, hogy az általa linkelt szöveg egy szót sem szól a szexuális kapcsolatról, avagy az „elhálásról” csak a házasság tényéről.  A helyzet ugyanis az, hogy még azon muszlim irányzatok, csoportok is, akik leteszik a garast amellett, hogy Aisha kilenc éves korban került Mohammed házába, ők sem állítják, hogy Mohammed szexuálisan közeledett volna Aishához gyermekkorában.

Márpedig enélkül a mai fogalomhasználat mellett sem beszélhetünk pedofiliáról, legfeljebb egy félnomád, sivatagban élő, egymástól jobbára elszigetelt kisközösségekben működő funkcionális intézményről, ahol a lánygyermek felnevelésének költségei és felelőssége azt a családot terhelték, ahol a lány felnőttként majd élni fog, amely közösség számára majd gyermeket szül, és amely közösségben majd felnőttként „hasznos munkát” fog végezni.

A kérdés szexualizálása kapcsán kell kitérnünk arra, hogy az modern, iszlámmal szembeni apologetika által rendszeresen használt – Ungváry által is átvett csúsztatásra, amely az iszlám „dakhala” intézményét a katolikus egyházjog „consummatio” fogalmával azonosítja, annak szexuális tartalmával együtt. A két intézmény annyiban mindenképpen hasonlít egymásra, hogy mindkét rendszer különbséget tesz a házasság kimondása és formális megkötése, valamint a házasság, mint életközösség fizikai megvalósulása között, így jobb híján az arab szövegek egyes angol fordításai is a „consummation” fogalmát használják.

Csakhogy, amíg a „consummatio” megvalósulásának feltétele a szexuális együttlét, a „dakhala” megvalósulása a háztartáshoz és családhoz való csatlakozás, nem pedig a szexuális kapcsolat. Hogy a szó jelentését egyértelművé tegyem, az arab nyelv az iszlám felvételét is evvel a kifejezéssel „dakhala fil islam” , az „belépés az iszlámba” kifejezéssel jelöli.

A kérdés szexuális kontextusban való felvetése azért is tűnik meglehetősen pikánsnak, mert Aisha házasságkori életkora a történelemben egyszer – nagyjából ezerkétszáz évvel korábban már hasonló indulatokat kiváltó polémia része volt. A siíta hagyomány, amelynek mainstreamje a középkorban Aishát egy kifejezetten gonosz antihősnek tartotta, többek között a házasságtörés és paráznaság bűnében is vétkesnek tartotta. A paráznaságot a korabeli siita álláspont szerint még Mohammeddel megkötött házassága előtt, korábbi férj-jelöltjével követte el, a házasságtörést pedig már Mohammed feleségeként 627-ben egy beduin kísérőjével.

Az akkori szunnita ortodoxia viszont Aisha védelmében éppen avval érvelt, hogy a bizonyítékok hiánya mellett Aisha bajosan követhette el bármelyik cselekményt, hiszen házassága előtt még egészen apró kisgyermek, de még 627-ben is csak a pubertás korhoz közelítő kiskamasz volt, tehát a szexuális kapcsolat folytatása kizárt volt nála.  Adott esetben élhetünk a gyanúval, hogy a Mohammed utáni másodiktól negyedik századig rögzített hagyomány-gyűjtemények Aisha életkorára vonatkozó eklektikussága és ellentmondásai részben e vita visszatükröződései…

Aisha fiatal életkora tehát az évezreddel korábbi diskurzusban Aisha tisztességének bizonyítékaként került elő, most ugyanaz a hagyomány Mohammed bűnösségét támasztaná alá az akkor és most is politikailag motivált közbeszédben.

Azt gondolom, hogy ha jogilag nem is kötelezhető erre, történészként, saját szakmája iránti alázat miatt Ungváry úrnak illett volna némileg alaposabban is körül járnia a történeti források és a percepció kérdését. Történészként, akadémikusként ugyanis pontosan ez a terület lenne az, ahol másoknál többet tudna nyújtani egy diskurzusban.

Pedofília, mint modern vérvád

Ez a politikai motiváltság még erőteljesebben jelenik meg a cikk későbbi részeiben, ahol Ungvárynál egy részben valós jelenségekre építő, részben eltúlzott vagy gondosan szelektált példákra épülő vádiratot mutat be hol az európai muszlimokkal, hol az iszlám világ egészével, hol pedig szalafita  iszlamizmussal szemben, ahol láthatóan nem az a szándék, hogy a felsorolt „bűnök” feltétlenül  logikai kapcsolatban is legyenek az eredetileg megfogalmazott – pedofília – váddal.

Ezek közül – maradva az eredeti témafelvetésnél, érdemes megvizsgálni az Ungváry Krisztián által előhozott forrást a gyermekházasságok németországi alakulására vonatkozóan.

A cikkben szereplő adatok szerint a Németországban nyilvántartott összesen 1475 tizenhat év alatti házasság jelentős részét (Szíria, Afganisztán, Irak) háborús zónákból, teljesen felbomlott társadalmi struktúrákból érkezők adják. Más részről a szerzőnek nem tűnik fel, hogy a németországi muszlim népesség döntő többségét alkotó török populáció teljes mértékben hiányzik az érintett népcsoportok közül, de ugyanígy nem tűnnek fel a szintén jelentős számban jelen lévő marokkói népesség tagjai, és nem találunk más észak-afrikait, albánt vagy bosnyákot sem e listában. (a témánktól túlságosan távol vezetne annak tárgyalása, hogy a nem háborús zónákból érkezők közötti 16 év alatti házasságok miért kizárólag közép-európai országokból kerülnek ki, mindenesetre érdekes jelenség)

Úgy tűnik, tehát, hogy a modern korban az Németországba érkező muszlim népesség esetében a gyermekházasság megjelenésének magyarázója nem a vallási hovatartozás, még csak nem is a közös vagy hasonló kultúra, hanem kifejezetten a háborús körülmények. Ahol a korai házasságoknak a pedofilián kívül számos egyéb kényszerítő oka lehet. Azt gondolom, hogy második világháborúval foglalkozó történészként maga Ungváry Krisztián is fel tudna sorolni pár ilyen lehetséges – és tragikus – okot.

És pont ez a jelenség az, ahol  Sabaditsch-Wolff és Ungváry Krisztián állításhalmaza egy nem kellő történeti hitelességgel vagy szakmai igényességgel tárgyalt valláskritika vagy társadalmi kritika helyett egy modern vérváddá válik… Éppen az Ungváry által belinkelt – gyermekházasságokról szóló cikk mutatja be, hogy a háborús környezetből érkezőkön kívül a németországi muszlim kisebbségek körében ismeretlen gyakorlat – nemhogy a legalizált pedofilia, de akár a más szándékkal kötött gyermekházasság intézménye is, mint ahogy e közösségek tagjai nem gondolják azt Mohammedről, hogy egy gyermekkel létesített volna szexuális kapcsolatot.

Amikor tehát Sabaditsch-Wolff egy részről Mohammedről ezt állítja, más részről e vélt gyakorlat helyesnek tartásával közvetve kivetíti a teljes muszlim közösségre – köztük az a németországi és ausztriai muszlim népességre is, arra az német és osztrák muszlim közösség tagjai legfeljebb annyiban ismerhetnek magukra, mint ahogy a 30-as évek zsidósága ismerhetett magára a Stürmer görbe hátú, görbe orrú pedofil zsidó-cukrosbácsijára.

Káldos János