Muszlimok az Osztrák-Magyar Monarchiában I. – Bécsi Kongresszus, és Bosznia okkupációja

0
136
Otto von Bismarck welcoming delegates to the Congress of Berlin, 1878. Photogravure reproduction of a 19th-century illustration by Anton von Werner

Idén, 2018-ban van századik évfordulója a “Nagy háború” végének, egyben az Osztrák-Magyar monarchia felbomlásának is. Ennek emlékére cikksorozatban elevenítjük fel a Monarchia történetének, társadalmának iszlám vonatkozásait, a nagypolitikai eseményeinek felvázolásától, a birodalomban élő muszlim népek mindennapi életének és kultúrájának bemutatásán át a világháborúban és az azt követő időszakban a monarchiáért, majd Magyarországért harcoló muszlim katonák szerepéig.
Sorozatunk első darabjában Bolek Zoltán történész Bosznia 140 évvel ezelőtti, 1878-as okkupációjával és a Monarchiába tagozódásával foglalkozik.

A Kiegyezést követően a Monarchiának egyfajta európai nagyhatalmi státusza lett legitimálva, s ez az Első Világháborúig így is volt. (Ez annak ellenére volt, hogy a Birodalom gyengeségét mutatta, hogy 1849-ben csak idegen-orosz haderővel sikerült leverni a magyarok szabadságharcát.) Ugyanis szinte minden külpolitikával kapcsolatos egyeztetésre, konferenciára meghívták Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország és Olaszország mellett. 1870-től érzékelhetően megnőtt a feszültség Európa Beteg Embere, az Oszmán Birodalom területein, főleg a Balkánon.

Az itt élő népek oroszországi támogatással lazítani akartak függőségükön az Oszmán Birodalmon belül, s a függetlenségük kivívása sem volt távoli cél. Törökország gazdaságilag teljesen Franciaország és Anglia befolyása alá került a kapitulációs szerződések révén. Oroszország pedig a balkáni ortodox keresztények védelmezőjeként igyekezett egyre nagyobb befolyást szerezni mind a Török Birodalomban, mind a balkáni népek elszakadási törekvéseiben. A Monarchia szerette volna a nyugat Balkánt befolyása alá venni, de orosz érdekszférának meghagyni a román fejedelemségeket és a bolgár területeket. Bosznia-Hercegovinára, Szerbiára, s később az albán területekre mindenképpen, mint saját érdekszférára tekintett. Angliával egyetértve viszont az Oszmán Birodalom területi épségét támogatta, mivel így befolyását megőrizhette, s az orosz terjeszkedést is meggátolhatta.

A keleti kérdés.

Egy fogalom, az un. Keleti Kérdés. Keleti kérdés alatt szűkebb értelemben a Török Birodalom felosztásának vagy a törököknek Európából való kiszorításának kérdését értjük. Ismertetem a kor nagyhatalmainak álláspontját ezzel kapcsolatban:
Oroszország: jégmentes kikötőt és szabad kijárást akart az Égei- és az arab tengerekre, ezért a tengerszorosokat akarja megszerezni. Az orosz diplomácia azonban célját eddig nem tudja elérni, mert az európai hatalmak úgy a londoni (1828), mint a párizsi (1855) kongresszuson Törökország területi épségét megmentik.
Ez veszélyezteti az angolok indiai birodalmát, a németek, ázsiai és mezopotámiai érdekeit, Ausztria-Magyarországnak Szalonikihez vezető útját és egész létét is, mert Oroszország ez esetben még délről is körül karolná. Veszélyeztetné továbbá Franciaország és Olaszország Földközi tengeri állásait. Anglia: a tengerszorosokat akarja tengeri uralma biztosítása végett.

Előzmények: az 1877-78-as orosz-török háború, a Monarchia, a San Stefánói béke, a magyar közvélemény

A XIX. század legösszetettebb balkáni krízise a 70-es évek derekán kezdődött. Ekkorra az orosz reformkísérletek még alig éreztették a hatásukat, a hadsereg átszervezése éppen csak elkezdődött. Pétervár támogatta és segítette a balkáni szlavofil elképzeléseket, mozgalmakat.
1876 nyarán Szerbia és Montenegró hadat üzent a Török Birodalomnak (helyesebben felkelést robbantottak ki, hiszen ekkor még csak autonómiával rendelkeztek az Oszmán Birodalmon belül), előtte azonban Bosznia-Hercegovinában tört ki 1875 nyarán egy oszmán ellenes
felkelés, melyet a szultán csapatai levertek, egy évvel később ugyanerre a sorsra jutott a bulgáriai felkelés is. E felkelések hatása miatt Gorcsakov és Andrássy orosz és a Monarchia külügyminiszterei jegyzékben követelték a balkáni keresztény népek autonómiáját.

Az orosz diplomácia kétszínű magatartást tanúsított, egyrészt diplomáciai úton igyekezett lecsendesíteni a Szerb fejedelemséget, másrészt azonban anyagi segítséget nyújtott számukra a háborúhoz, valamint hozzá járult ahhoz, hogy orosz önkéntesek induljanak a szerbek megsegítésére. A segítség ellenére azonban a szerb csapatok vereséget szenvedtek, s csak az
orosz ultimátum mentette meg a fővárosukat, Belgrádot, hogy azt a törökök el ne foglalják. A cári diplomácia hozzá fogott a török birodalom elleni háború előkészítéséhez, s ehhez titkos szerződéssel, a reichstadti egyezményben biztosította a Monarchia semlegességét, az egyezményben megállapodtak abban, hogy Szerbiát nem engedik török kézre, azonban egy egységes délszláv állam megteremtését ellenezték, Bosznia sorsáról nem tudtak egyezségre jutni. A szláv testvériség megsegítésének jelszavával Pétervár háborúba indult. A cár győzelme nagyon nehezen született meg, mert Plevnánál az oszmán csapatok komoly ellenállást fejtettek ki Abdul Kerim pasa vezérlete alatt, s ezzel óriási emberveszteséget okoztak az orosz csapatoknak. 1877-végére az orosz hadsereg Konstantinápoly előtt állt, annak ellenére, hogy az emberveszteségük Plevnánál és a járványok miatt erősen megtizedelték őket. Ekkor az angol flotta is felvonult az Oszmán Birodalom védelmében.

Megkötötték a cár és a szultán között a San Stefanói békeszerződést, mely azonban kihagyta a nagyhatalmak érdekeit. E miatt kezdeményezték a Berlini Kongresszus összehívását 1878- ban. Annak ellenére, hogy a Monarchia aktív semlegességet tanúsított a háborúban, a magyar közvélemény teljesen turkofil magatartást mutatott. Ekkor érkezett Magyarországra a 15 főből álló török küldöttség, Szulejmán Sejk effendivel az élen, s hozták magukkal a szultán ajándékát, a Corvinákat. A török küldöttség magyarországi útja előtt azonban magyar egyetemi ifjúsági delegáció is járt török földön 1877 januárjában, s díszkardot vitt ajándékul Abdul Kerim pasának.

A Berlini Kongresszus előkészítése, Bosznia-Hercegovina kérdése

A kezdeményezést a Monarchia és Anglia tartotta a kezében. Anglia azért, mert a cár terjeszkedési politikájában és a san stefánói béke miatt veszélyeztetve látta keleti érdekeit, a tengerszorosokat féltette egy orosz befolyástól, hiszen a létrejött Nagy Bulgáriában két évig állomásozhattak az orosz csapatok. 1878 március végén az orosz diplomácia hozzájárult a béke revíziójához egy nagyhatalmi konferencia keretén belül. Andrássy Gyula azt kérte Angliától, hogy egyezzen bele egy Bosznia-Hercegovinát okkupáló döntésbe, s ezt Anglia jóvá is hagyta egy kétoldalú megállapodásban. Anglia védelmet ígért Törökországnak területeinek védelmében, ha az átadja Ciprus szigetét, s ezt is egy kétoldalú egyezményben rögzítették.

Oroszország is megkötötte Angliával a kétoldalú egyezményét, miszerint az angol diplomácia elismeri a Kaukázusban szerzett területek és Besszarábia területének Oroszországhoz történő csatolását, s ennek fejében lemond bulgáriai érdekeiről. Tehát, mielőtt a Berlini Kongresszus még elkezdődhetett volna, már megszülettek a kétoldalú megállapodások a résztvevő nagyhatalmak között, csupán ezek nemzetközi nagyhatalmi megerősítésére volt szükség, s ezeknek a jegyzékeknek a finomítására.

Így kezdődött el maga a konferencia 1878. Június 13.-án Berlinben. Gróf Apponyi Albert visszaemlékezése szerint a magyar külügyminiszter „ebben a bonyolult helyzetben egészen új utakon haladt”. „Kereste és megtalálta a közeledést a német-orosz csoporthoz, nem szegült ellen az orosz terveknek, amennyiben azok a Balkán félsziget keresztény népeinek felszabadítására vonatkoztak, de megállapította az orosz akciók határait, amelyeken túl saját akciója szabadságát is fenntartotta.” 
A közvélemény a három császár szövetségében Oroszországhoz való közeledését látta, holott Bosznia megszerzésével tulajdonképpen nem a hagyományos török barát politikával szakított, hanem kivételképpen az osztrák külpolitikai célokkal értett egyet. Senyei ellenzéki képviselő volt az, aki ezt a politikát ellenezte, ő a török birodalmat szerette volna konzerválni. Senyei egy angol-francia-olasz-osztrák-magyar-török szövetségben gondolkozott, melynek éle Oroszország ellen irányult volna. Törökország azért élvezte a magyarok szimpátiáját, a magyar közvélemény azért volt turkofil, mert még élt bennük a régmúlt, Kossuthék törökországi befogadása a levert szabadságharc után, valamint ruszofób volt. Andrássy 80millió forint rendkívüli hitelt kért a kongresszus miatt, az ellenzék azonban csak úgy lett volna hajlandó ezt megszavazni, ha ezt nem fordítják Bosznia megszállására. Ezt azonban Andrássy elutasította.

A Kongresszus

A kongresszuson az 1856. évi párizsi szerződést aláíró hatalmak (ill. jogutódjaik) – Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország és Törökország – vettek részt teljes jogú mandátummal. A hatalmak 3-3 tagú delegációval képviseltették magukat, amelyet a miniszterelnökök, ill. a külügyminiszterek vezettek. A delegációk vezetői Disraeli (Anglia), Andrássy (Ausztria–Magyarország), Waddington (Franciaország), Bismarck (Németország), Corti (Olaszország), Gorcsakov (Oroszország) és Caratheodory (Törökország) voltak. A kongresszuson részt vettek még Görögország, Perzsia, Románia, Szerbia és Montenegró meghatalmazottjai is, de ők csupán a saját országaikat érintő tanácskozásokba kapcsolódtak be.

A kongresszus elnökévé Bismarckot választották. Az egyes kérdéseket a teljes joggal rendelkező delegátusok plenáris üléseken vitatták meg, és a megbeszéléseket, valamint azok eredményeit hivatalos jegyzőkönyvbe foglalták. A tanácskozások, noha a legfontosabb kérdéseket már korábbi megállapodások szabályozták, nem voltak mentesek vitáktól és feszültségektől. Bulgária déli határainak meghúzásában Gorcsakov és Disraeli különbözött össze, hasonlóképp éles angol–orosz vita keletkezett a cárizmus kaukázusi szerzeményeinek kérdésében. A törökök makacsul ellen álltak Bosznia-Hercegovina tervezett osztrák–magyar annektálásának, úgyhogy Disraeli közös megegyezés alapján végül is csupán a 2 tartomány okkupációját javasolta, kiegészítve azzal, hogy elfogadja a Novi Pazari Szandzsák katonai megszállására tett Osztrák-Magyar javaslatot.

A magyar közvélemény, s nemcsak az ellenzék, elítélte Bosznia megszállásának tervét. Bulgária jövőjét illetően az angol–osztrák–magyar összhang is hiányzott. Disraeli Dél-Bulgáriát autonóm tartományként akarta berendezni, Andrássy az etnikailag körülhatárolt (tehát csupán Macedóniától megfosztott Bulgária) egysége felé hajlott. Az ellentétek – különösen angol–orosz vonatkozásban – annyira kiéleződtek, hogy Gorcsakov is, Disraeli két alkalommal is elutazással fenyegetődzött. Nem utolsósorban a házigazda és az elnök tisztét betöltő Bismarck kitartó közvetítésének volt köszönhető, hogy az ellentétek végül elrendeződtek, és a 7 hatalom képviselői 1878. júl. 13-án aláírták a San Stefanó-i béke helyébe lépő berlini szerződést.

A szerződés 64 cikkelye az érintett országok rendjében intézkedett a területi és egyéb változtatásokról. Bulgária tekintetében gyökeresen megváltoztatta a San Stefanó-i béke előírásait. Az autonóm Bulgária a Balkán hegyvonulatától északra fekvő területre
korlátozódott, 64 000 km2 területtel és kevesebb, mint 2 millió lakossal. Az autonóm Bulgária maga választhatta fejedelmét, ez azonban nem lehetett valamely európai uralkodóház tagja. A választást az európai hatalmaknak és a Portának kellett megerősítenie. Macedónia visszakerült Törökországhoz. A Balkán hegyvonulatától délre fekvő terület Kelet-Rumélia néven a Portától függő tartomány maradt, amely közigazgatási autonómiát kapott. A tartomány szervezeti szabályzatának kidolgozását európai bizottságra bízták, de a szerződés már előre megszabta, hogy a tartományt török csapatok nem szállhatják meg, és hogy a főkormányzót a Porta a hatalmak egyetértésével nevezi ki 5 évi időtartamra. Bulgária és Kelet-Rumélia orosz megszállásának időtartamát a szerződés 9 hónapra korlátozta. Szerbia és Montenegró teljes függetlenséget kapott és nem túljelentős területnövelésben is részesült.

Románia függetlenségét szintén elismerte a szerződés, de azzal a feltétellel, hogy Románia alkotmánymódosítást hajt végre, és biztosítja valamennyi vallás követőinek (vagyis a zsidók) törvény előtti egyenlőségét. A szerződés kötelezte Romániát arra, hogy Besszarábia déli részét adja vissza Oroszországnak, kompenzáció fejében viszont megkapta Törökországtól (ill. Bulgáriától) Dobrudzsa egy részét. Görögország számára határkorrekciót helyeztek kilátásba, s előírták az ennek foganatosításához szükséges közvetlen görög-török tárgyalásokat. A szerződés felhatalmazta Ausztria–Magyarországot Bosznia-Hercegovina és a Novibazári szandzsák megszállására. Oroszország megkapta Kars, Ardahan és Batum környékét, s egyben kötelezettséget vállalt, hogy biztosítja Batum szabad kikötő státusát. A perzsa–török határon Perzsia javára határkorrekciót hajtottak végre. Törökország kötelezettséget vállalt a keresztények vallásszabadságának biztosítására.

A berlini szerződés intézkedéseinek végrehajtása, már ahol az orosz–török háború fejleményei nem teremtettek befejezett tényeket 1878–81 folyamán ment végbe. Az osztrák–magyar haderő 1878. júl. 29-én kezdte meg Bosznia-Hercegovina megszállását, de a muszlim lakosság ellenállása miatt Szarajevó elfoglalására csak aug. 29-én került sor.

Az 1879. ápr. 2-án aláírt osztrák–magyar–török egyezmény jóváhagyta az okkupációt, de biztosította a szultán szuverén jogainak fenntartását. Az 1879. ápr. 21-én aláírt osztrák–magyar–török egyezmény értelmében a Szerbia és Montenegró közötti földsáv, a Novibazári szandzsák megszállására is sor került. Az európai bizottság 1878–79 folyamán kidolgozta Kelet-Rumélia szervezeti szabályzatát, és a Porta 1879. máj. 21-én kinevezte a főkormányzót. Az orosz megszálló csapatok 1879. aug. 1-jére befejezték Bulgária és Kelet-Rumélia kiürítését. 1881 folyamán
Epirusz és Thesszália Görögországhoz került.

Ha csupán Bosznia-Hercegovina megszállását és az ottani 40 évet nézem, a tartomány a Monarchia uralma alatt a középkorból az újkorba ugrott, mind a gazdasági fejlődéssel és a vasutak, utak megvalósításával, mind pedig az új törvények és rendeletek bevezetésével. A boszniai kutatásaim és riportjaim alatt megerősítést nyert, hogy a boszniaiak túlnyomó része ezt az időszakot a jólétnek, fejlődésnek, modernizációs korszaknak tekintik, a vallások békés együttélésének, a többségi muszlimok pedig saját hitük megújításának korszakának. Ferenc Józsefet pedig olyan uralkodónak írták le, aki igazságos volt, s véleményük szerint szerette a bosnyákokat, a magyarokra pedig így száz év távlatából, a Monarchia megszűnése után is jó szomszédoknak, testvérnek tekintik. Azonban a Szerb Királyság az okkupáció óta még akkor is sérelmezte ezt az aktust, mikor a Monarchiával barátságos uralkodó dinasztia vezette az országukat. Számukra a tengeri kijárat elsődleges cél volt, s ez Bosznián keresztül vezetett volna az Adriára, nem beszélve az ottani szerb kisebbségről. Törökország pedig nagy általánosságban véve bele nyugodott a helyzetbe. Oroszország számára a hármas szövetség fennállása miatt, s közeli jövőt vizsgálva szintén belenyugvásra kényszerült, ám az 1908-as annektálás már komoly ellenérzetet szült. Végül is valóban Bosznia kérdése volt az egyik ügy, mely miatt később a Nagy Háború kirobbant.

Bolek Zoltán, történész

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here