Idén, 2018-ban van századik évfordulója a “Nagy háború” végének, egyben az Osztrák-Magyar monarchia felbomlásának is. Ennek emlékére cikksorozatban elevenítjük fel a Monarchia történetének, társadalmának iszlám vonatkozásait, a nagypolitikai eseményeinek felvázolásától, a birodalomban élő muszlim népek mindennapi életének és kultúrájának bemutatásán át a világháborúban és az azt követő időszakban a monarchiáért, majd Magyarországért harcoló muszlim katonák szerepéig.
Sorozatunk második részében Bolek Zoltán történész „Az Oszmán Birodalommal a Nagy Háborúban„ című tanulmányát közöljük le folytatásokban.
A Mackensen hadsereg offenzívájának kezdetével a Balkánon 1915 októberében Törökország új reményt meríthetett a támogatásra. Már előző szeptemberben kötött Bulgária a központi hatalmakkal egy katonai egyezményt és ezzel az ő oldalukon belépett a háborúba. A szemben álló oldal számára ebből végérvényesen meghiúsult az a szándékuk, hogy a Balkánt a központi hatalmak ellen fellázítsák, egy tény, mely nagy politikai változásokat vont maga után, különösen Nagy-Britanniában. Így lépett vissza posztjáról 1915. November 15-én Winston Churchill is, mint haditengerészeti miniszter, ami után azzal vádolták, hogy ő a Dardanelláknál és az egész Földközi-tengeren elszenvedett vereség egyik főbűnöse.
A Mackensen hadsereg előre haladása 1915 október végéig megvalósíthatónak tüntette fel a lőszer ésa harci egységek szállítását Törökországba. Még októberben kapta a jelentést Konstantinápolyban a cs. és k. katonai meghatalmazott, hogy az első adandó alkalommal adjon le a cs. és k. hadsereg részéről egy 30,5 cm-es mozsárágyú teljes ütegsorozatot és egy 15 cm-es tarack ütegsorozatot a Dardanellák harci övezetébe.1
Röviddel ezután érkezett Konstantinápolyba Pomiankowski szerint két közelebbről meg nem nevezett, cs. és k. egyenruhájuk alapján nagy feltűnést keltő tiszt a Gallipoli-félszigeten helyszíni szemlére.2 A járható szállítási útvonalak a félszigeten egy 30,5 cm-es mozsárágyú készlet szállítására alkalmatlannak bizonyult, mire rövid távon egy 24 cm-es motoros mozsárágyúkészlet szállítására ütemezték át a tervet.
A bajor Duna-Lloyd vontatóhajókat bocsátott rendelkezésre és a kompok közül háromra felpakolták a részben dobozokba csomagolt 24 cm-s mozsárágyú készletet.
Az ágyúk berakodásával egy időben Bécsben és Budapesten további hajókat pakoltak meg munícióval és háborús eszközökkel Bulgária és Törökország számára. 1915. október 22.-én elindult a szállítmány Bécsből,az első csapat egy négy tisztből és 80 emberből álló instrukciós különítmény kíséretében az újonnan meghódított szerb terület biztosítására; egy esetleges támadás elhárításához a szállítmányt november 2.-tól Orsovából konvojként vezették. Ennek biztosításához az SMS Kőrös és az SMS Sava nevű osztrák-magyar dunai monitort és az SM Álmos és Sámson gőzöst kínálták fel. November 2.-án a konvoj elhagyta Orsovát, 3.-án elérte Lom Palankát, ahol egy Bulgáriának rendelt vontatmányt leválasztottak és helyette egy korábbi transzportból származó, Törökországnak szánt muníciós vontatmányt soroltak be.3 Egy további monitor, az SMS Bodrog Lomban állomásozva rádióközvetítő hajóként szolgált. Lomban a konvojt személyesen a bolgár cár,Ferdinánd szemlélte meg. November 5.-én a konvojt Ruszcsukban (Rusze) óriási embertömeg fogadta, amely az eddig blokád alatt tartott Duna használati lehetőségét ünnepelte. Ez a vontató szerelvény volt az első, amelyik 1914 óta a háború kezdete óta Ausztria-Magyarországból újra elérte az alsó-Dunát.A további szállítmány vasúton jött, a Sipka-hágón keresztül Drinápolyba, ahol a készletet az ottani cs. és k. konzul várta. Ott érte őket a parancs, hogy Uzunköprüben rakodjanak ki és azonnal kezdjék meg a bevonulást az 5. hadsereg hadműveleti területébe.
Az első instrukciós különítmény november 11.-én Uzunköprübe érkező tisztjei számára a tulajdonképpeni frontra indulás előtt még egy sor váratlan protokolláris feladat adódott. A különítmény parancsnoka, Georg Höpflinger főhadnagy és az autóstiszt sietősen Konstantinápolyba ment, amíg a többiek az ágyúk kipakolását felügyelték, és ott a cs. és k. katonai meghatalmazott Enver pasához vitte őket, sőt, személyesen a szultánnak is bemutatták őket. A tisztek Konstantinápolyból való visszatérése után az 5. török hadsereg parancsnoka a készletet egy Matikdere mellett fekvő állásra rendelte ki. November 15-én Uzunköprübe megérkezett Barber százados lövegparancsnok, akit hamarosan a betegsége miatt Kodar von Thurnwerth százados váltott le, valamint a csapat maradéka, összesen 183 ember. 4 ágyúval, 7 autóval és 120 rakománnyal az üteg megkezdte a bevonulást a 170 km-re fekvő állásra, ahol 1915. November 27.-én először nyitottak tüzet a hídfőre.4Állásuk a Kodja Djemen Daghon volt, (300 m magasan fekszik, kulcsa a félszigetnek.5) mely igen közel fekszik Anaforta településhez.6 Az, hogy a törökök ilyen szívélyesen fogadták őket, azzal volt magyarázható, hogy a 8 hónapos kemény védelem alatt a régi építésű,15 cm-s ágyúk jelentették a legnehezebb török ágyúkat. A 24 cm-s mozsárágyúkészlet bevetésével, mely Törökországban a 9-es rendszámot kapta, a katonai erősítés mellett erkölcsi hatást is jelentett. Az Antant erők ténylegesen az első naptól kezdve próbálták lokalizálni a törökök állásait, és legyőzni azokat, melynek során repülőgépeket is bevetettek.7 A legnagyobb erőfeszítések ellenére sem bukkantak rá soha erre az ütegre, illetve ellenséges tüzek soha nem érték el hatékonyan. Eleinte a mozsárágyúk a Mastantepe és Purnartepe alatti brit erőkre lőttek, november 29.-étől pedig a britek által különösen megerősített Kanli-Sirt-re (Véres Hát). A következő napokban sikerrel lőtték az Anaforta- és Ariburnu-csapatok brit állásait, minek következtében ez a szakasz az elsők között volt, melyeket 1915.December 20.-án a britek kiürítettek. December 25.-én az üteg a szakadó eső ellenére a teljes török gyalogos zászlóalj segítségével megkezdte a levonulást a déli csapathoz, ahonnan Január 7.-éig több mint 200 lövéssel lőtte a Gallipoli-félsziget déli csücskét (Sed El Bahr8). Röviddel a Gallipoliból való végleges kivonulás előtt a britek még átdobtak egy cédulát a vonalakon, melyen bejelentették, hogy az osztrák-magyar tüzérség elől sem térnének ki.
Röviddel a 9-es számú 24 cm-es motoros mozsárágyú üteg megérkezése után december 13.-án és 14.-én megérkezett Uzunköprübe a második, tisztán osztrák üteg, a 7-es számú cs. és k. erődtüzérségi ezred 36. sz. cs. és k. 15 cm-es tarack ütege Karl Manousek százados parancsnoksága alatt.9 A törökök kívánságára a négy 15cm-es M 14-es harctéri tarack számára a fogatot nem Ausztria-Magyarországról hozták magukkal, hanem a török hadsereg adta.
Már december 15.-én sietősen megkezdte az üteg a felvonulást az 5. hadsereghez a Gallipoli-félszigetre, ahol a déli szakaszhoz rendelték. Kezdetben a 2. török hadseregtől kölcsönzött lovakkal, december 18.-ától az 5. hadsereg bivalyaival befogva kezdte meg az üteg 1915. December 24.-énéjjel-nappal tartó, a legzordabb időben is megállás nélküli erőltetett menetét a számukra meghatározott állásra Soanlidere mellé.Az állások rövid földerítése után Seddil-Bahr-ral szemben az üteg még aznap elfoglalta állását és szent este tüzet nyitott a szemben álló franciákra és britekre.
A nagy hatótávolságú mozsárágyú-üteggel összehasonlítva a taracküteg-állás feladatai nagyon mások voltak és az ellenséges vonalak közelsége miatt sokkal veszélyesebb. A 25.-ét Manousek arra használta fel, hogy az egymással szemben lévőfelek egymás állásaira lőjenek, mielőtt az üteget másnap már eredménytelenül repülők támadnák meg. 1916. január 3.-áig sikerült a háborús napló adatai szerint két szemben fekvő üteget „elhallgattatni”, ahol ma már nehéz lenne megkülönböztetni, hogy arról volt-e szó,hogy a találat miatt hallgattak el vagy pedig a félszigetről való kivonulás miatt szakították-e meg a tüzet. Francia és brit ütegek tüzelései sem okoztak a cs. és k. ütegben veszteségeket.10
A félsziget kiürítésének utolsó fázisában az antant csapatoknak döntést kellett hozniuk arról, hogy a csapatokat a háborús eszközökkel, de kis létszámban vagy nagyobb létszámban, de nehéz eszközök nélkül evakuálják. A második variációt választották, így nagy mennyiségű élelem és eszköz maradt a tengerpartokon, melyek részben megsemmisültek, részben érintetlenül a törökökhöz kerültek vissza.
Az evakuálás végét sok elkapkodott intézkedéssel lehet jellemezni. Azért, hogy a franciaországi frontról ne kelljen állatokat elhurcolni, a Dardanellákon történő hadművelethez a legjobb lovas anyaghoz folyamodtak, az otthoni sörfőzdékből és szállítási vállalkozásokból. Még díjazott tenyészállatokat is elkoboztak vontatóállatnak és hajóval Gallipolira vitték azokat.
Mivel nem akartak közel 400 lovat és öszvért a törökökre hagyni, elszállításuk viszont technikai okokból nem volt lehetséges, ezért ezeket az állatokat odacövekelték és agyonlőtték. Csak néhányat találtak meg a törökök, akik elszörnyedve látták ezt a mészárszéket. 1916. január 6.-a így a háborús történelem addigi legnagyobb tengeri vállalkozásának szomorú zárónapjává vált.
Törökország harcai új frontokon
1914. november 8.-án egy brit-indiai haderőnek sikerült Fao szigetét a Perzsa-öbölben a törököktől elhódítani és ez által Mezopotámiában új frontot nyitni. 1915 januárjában a britek ott két hadosztállyal és mintegy 10.000 fő irreguláris arabbal továbbnyomultak, melynek során Április 14.-én Sobeirnél, ami Basrától nyugatra fekszik, nagyobb harci cselekményekre került sor, melyek a törökök számára kedvezőtlenül alakultak. Észak felé tovább nyomulva a britek Townshend tábornok vezetésével június 3.-án elérték Amarát.11
Mindeközben Enver pasa Nureddin Bei ezredest Irak parancsnokává és Bagdad válijává nevezte ki. Örmény területről két hadosztályt vonultattak oda – az 51. és az 52. számút – és előmozdították a 45. hadosztály megalakulását, mivel a britek amarai jelenlétével Bagdad elleni csapástól lehetett tartani. A törökök a várható támadás elleni védelemhez Bagdadtól mintegy 30 km-re Ktesiphon-nál védelmi állást hoztak létre, ahol a britek 1915. November 22.-én támadtak, de 5000 fős veszteséggel elhárították őket. Townshend, abban a reményben, hogy veszteségeit pótolhatja, haderejével visszahúzódott Amarába, ahová követte őt Nureddin és ott bezárta.12
A Kaukázusban a törökök az 1914/15 fordulóján folyó harcok során súlyosan megvert 3. hadsereg létszámát újoncok és más kiegészítő csapatok bevonásával újra 40 ezresre tudták duzzasztani, amihez még hozzájött egy expedíciós sereg Enver pasa nagybátyjának, Halil Bei ezredesnek parancsnoksága alatt. A kezdetben még Tabriznál, Urmiánál és Sautschbulaknál még sikeres önkéntes szövetségeseket az oroszok megállították és visszanyomták Törökországba. Az expedíciós hadtestet is megverték az oroszok, melynek Mossulon keresztül Tarbizba kellett előre vonulnia, és Vanba visszavonulásra kényszerítették.13
Már ez alatt a visszavonulás alatt örmény felkelés tört ki 1915 áprilisában ebben a városban, ami végül döntő és elég indok volt ahhoz, hogy a török hadsereg megkezdje az örmény felkelők elleni hadjáratot és a civil lakosságot kitelepítse a hadműveleti körzetből délre, szír területekre.
Amíg a török-orosz fronton győzelem és vereség viszonylag egyensúlyban volt, addig a felkelés Vanban megakadályozta a törökök katonai mozgásterét, ami később abban manifesztálódott, hogy a törökök ellencsapást kezdeményeztek ellenük.. A politikai okok és események átvilágítása már egy másik könyvemben megtörtént, ezért az olvasónak itt az ebben a témában publikált könyvemre kell hagyatkoznia.14
Utolsó mellékes háborús helyszínnek, még ha a külterületen is, Tripolitániát kellett tekinteni. A vesztes háború után Törökország 1912. Október 18.-án az Olaszországgal kötött békeszerződésben belement abba, hogy ügyintéző tisztviselői és katonai személyei Tripoliból és Benghaziból visszavonuljanak, ami azonban az 1914-es háborúba lépésig sem történt meg. Hivatalnokok és katonák a líbiai sivatag megközelíthetetlen oázisaiba húzódtak vissza, hogy ott egyesüljenek a Senussija felkelőivel, és kivárják a harcok újbóli felvételét.
Törökország háborúba lépése után Líbiában is megkezdődött az ellenállás kialakulása az egyiptomi határon állomásozó olaszok és britek ellen, melyet egyrészt a Senussija mozgalom, másrészt a titokban beutazó török tisztek és altisztek szerveztek. 1915 februárjában Enver pasa öccsét, Nuri Beit hozták az országba, mint az ellenállási mozgalom vezetőjét.
A törökök és a Senussija ellátása 1918-ig a speciálisan ebből a célból kiépített Misrata kikötőn keresztül működött. Az utánpótlást német tengeralattjárók segítségével Pula és Cattaro osztrák-magyar háborús kikötőn keresztül, ritkábban Konstantinápolyon keresztül bonyolították le.
Csak 1915. Augusztus 20.-án nyújtotta át végül Olaszország Törökországnak formális hadüzenetét. Olaszország Tripolitániában a háború alatt néhány tengerparti pont ellenőrzésére korlátozódott és soha nem próbált az ország belsejében háborút folytatni. Ha a törökök tevékenysége Líbiában nem jelentett veszélyt az olaszokra, az egyiptomi határnál lévő britek számára ez mégis bizonyos fenyegetettséget jelentett, akiket ez arra kényszerítette, hogy folyamatosan részlegeket állítson a határ védelmére.
Meg kell említenem egy másik, később jelentőssé váló frontot, s a kezdetben Sinai-félszigetre koncentrálódott,ez volt a határa az Anglia által megszállt, de formálisan még a szultán uralma alatt lévő Egyiptom és az Oszmán Birodalom között. (A háború kirobbanása után Anglia kinyilvánította hivatalosan is felségjogait Egyiptomra.) A határ a Szuezi csatorna volt. Később, a sikertelen támadások, valamint az un. arab felkelés miatt a front Palesztinába, majd Szíriába tevődött át. De erről majd később, hiszen itt is harcoltak a Monarchia csapatai. 1915 januárjában az első „kommandós akciót” a Szuezi csatornán túlra egy K.u.K-s tiszt vezette, emberei között törökök és arabok is voltak. A tiszt magyar-lengyel származású, izraelita tiszt volt, Georg Gondos néven szerepel az Oszmán Birodalomban szolgáló csapatok névsorában. Róla később részletesen írok.
Források:
- Peter Jung: Der k.u.k. Wüstenkrieg,
- Justin McCarthy: Death and exile,
- Edward J. Erickson: Ordered to Die,
- Első Világháború
- A Magyar Tüzér-Dr. Kemény Gyula: A magyar tüzérek szerepe Palesztinánál és a Szuezi Csatornánál
- Országos Széchenyi Könyvtár, Pesti Hírlap
- Bécs, Kriegsarchiv, WKA dossziék
1 Kriegsarhiv, Bécs, WKA/AOK
2 Pomianowski emlékiratai
3 Kriegsarchiv, Bécs, WKA/AOK
4 Kriegsarchiv, Bécs, WKA/AOK
5 Magyar Tüzér, Dr. Kemény Gyula
6 A Magyar Tüzér, Dr. Kemény Gyula
7 Pesti Hírlap, November
8 Magyar Tüzér, Dr. Kemény Gyula
9 Kriegsarchiv, Bécs, WKA/AOK
10 Kriegsarchiv, Bécs, WKA/AOK
11 Edward J. Erickson: Ordered to Die
12 Edward J. Erickson: Ordered to Die
13 Edward J. Erickson: Ordered to Die
14 Bolek Zoltán: Az Ottomán Birodalom, XIX-XX. század
